A hétpecsétes könyv
Franz Schmidt… Nem túl sokan lehetnek, akiknek erről a névről az a zeneszerző jut eszükbe, aki nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy az Újszövetség záró fejezetének, A jelenések könyvének zenei formát adjon. A mű 1937 februárjára készült el, majd 1938. június 15-én Bécsben sor került az ősbemutatóra is. Az Osztrák-Magyar Monarchiában német apától és magyar anyától származó muzsikus alkotása szinte születésének pillanatától megosztotta a közönséget: az emberi lélek mélységeit felkavaró nagy ívű kompozíció ugyanis durva és erőszakos zenei képeiben félelmetes erővel jelenítette meg a bibliai végítéletet a második világháború hajnalán. A szimbolikus elemekből felépülő mű története szerint a jó és rossz harcát ábrázolja. Ezért amikor a darabot bemutatták, vagyis az Anschluss idején, a szerzőt azzal is megvádolták, hogy rokonszenvezik az erőszakos hatalmi politikával.
Az 1939-ben elhunyt Franz Schmidtet végül az utókor rehabilitálta, A hétpecsétes könyv ennek ellenére nem került fel a gyakran játszott zenekari művek listájára. Magyarországon eddig csupán néhány alkalommal adták elő, bizonyára ezért látta szükségét a Miskolci Szimfonikus Zenekar, hogy a „Bartók+Bécs 2009” fesztiválon bemutatott darabhoz részletes műsorfüzetet adjon a közönség kezébe. A hallgatóság ebből tájékozódhatott a zeneszerző munkásságáról, az oratórium születésének körülményeiről, valamint arról is, miként gondolkodott Schmidt a darabja megformálásáról és előadásáról. A produkcióban közreműködő Budapesti Ifjúsági Kórus tagjai pedig vették a fáradságot, és lefordították az oratóriumnak a Bibliából – és ismeretlen szerzőtől, úgy vélik Schmidttől – származó szövegét, amely így német és magyar nyelven egyaránt hozzáférhető lett.
A hétpecsétes könyv előadásában a zeneszerző rendkívül nehéz feladatot ró a zenekar–énekkar–szólisták „hármasára” – nyilatkozta még a hangverseny előtt az előadás karmestere, Kovács László, hiszen bonyolult, statikus és dinamikus zenei elemekből építkező műegészről van szó. Ha rossz kézzel nyúlnak hozzá, vagy nem felkészültek az alapot szolgáló vokális közreműködők, a darab könnyen élvezhetetlenné és érdektelenné válik. A magyarországi kritikusok ezért is értékelhették harmadrangúnak, sápatagnak, olykor jelentéktelennek Schmidt művét – pedig korántsem az. Ezt igazolta a Miskolci Szimfonikus Zenekar produkciója, amely az oratóriumban rejlő valamennyi színt, a szélsőséges drámát és az elragadtatottságot egyaránt ábrázolni tudta. A miskolci előadás megformálása természetes módon szolgálta Schmidtnek azt az elképzelését, amelyet maga a zeneszerző fogalmazott meg: „Mivel a szöveg a kompozíció csontvázának funkcióját hordozza, és ezzel nemcsak a mű, hanem külső körvonalait határozza meg, hanem minden egyes szervének növekedésére is döntő befolyást gyakorol, úgy tűnik, a vokális komponens elsődleges a mű teljes kifejlésében is.”(ford.: Mesterházi Máté) Ennek az elképzelésnek vetették alá magukat az alaposan felkészült énekesek – Váradi Zita, Megyesi Schwartz Lúcia, Drummond Walker, Johannes von Duisburg, Szappanos Tibor és Cser Krisztián –, valamint a mű monumentalitásához elengedhetetlen méretű énekkar, amely a Budapesti Ifjúsági Kórus és a Vasas Művészegyüttes Vass Lajos Kórusának alkalmi társulásából jött létre.
A döbbenetes erejű interpretáció bizonyság volt arra, hogy Franz Schmidt A hétpecsétes könyv oratóriuma méltatlanul elfeledett mű, és ott lenne a helye napjainkban is a hazai zenekarok repertoárjában. Egyetérthetünk a szerzőnek azzal a megfogalmazásával, amellyel szerényen csak annyit kívánt: „Ha megzenésítésemnek sikerül ezt a példátlan szöveget – melynek aktualitása most, tizennyolc és fél évszázad múltán is oly nagy, mint az első napon volt –, a mai hallgatóhoz bensőleg közel vinnie, akkor az lesz az én legszebb jutalmam.” A „Bartók+Bécs 2009” Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon a Művészetek Házában ezt a jutalmat megkapta mind a zeneszerző, mind a hallgatóság.
