Bartók-est: párok a történelemben, párok a belső színpadon
A fesztivál egyik tartópillére, hogy minden évben előadják Bartók három színpadi művét, köztük A kékszakállú herceg várát. És már hagyományai közé sorolható a Szegedi Kortárs Balett fellépése is. Hiszen a társulat repertoárja és a Bartók+ koncepciója többször találkozott, láthattuk itt A csodálatos mandarint, a Mozart Requiemjére íródott koreográfiát – és most a XX. század című produkciójuk Bartók-zenére készült fejezetét is.
A 2007-ben színpadra állított XX. század három magyar zeneszerző, Bartók Béla, Ligeti György és Eötvös Péter más korszakban született zenéjére építve beszél az életünket determináló társadalmakat rémületes gyorsasággal átalakító 1900-as évekről. Az első, mint kiderült, önmagában is teljes értékű harmad a gyakran a bartóki zene szintéziseként emlegetett Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című műé.
Juronics Tamás nem történelmi pannót állított színpadra – talán az lett volna nagy meglepetés, ha ezt teszi –, hanem a párkapcsolatokon, és a fellángoló, magunkra hagyva felemelő, öleléssel fogva tartó, egy ritmusban megszerző és elengedő szerelmek melletti emberi, közösségi viszonyokon át beszél az újra és újra felkínálkozó, és véres lehetetlenségbe torkolló reményekről és akarásokról.
A koreográfiában ott vannak a jól ismert Juronics-stílusjegyek, de egészen újszerű képi világ tárult elénk. A hatalmas vásznakra kiíródó Ady-sorok, a kivetített férfialak nemcsak a műfaji határokat mosta el. De új idő- és térsíkokat teremtve mutatta meg egyszerre – ezzel nagyon is élesen szétválasztva – az álmot és a valóságot, a vágyat és az elérhetőt. A felülről mutatott színpad apró, magasság nélkülivé vált táncosainak képe pedig azt sugallta megrázón, talán ilyennek lát minket a teremtő: furcsán izgő-mozgó, de felé még nyújtózkodni sem képes apró lényeknek. Akik végül úgyis egyformává válnak a rózsaszirmok súlyos vérzuhataga alatt…
