Párhuzamok - Honvéd TáncegyüttesRichard Strauss-operát, az Ariadné Naxosz szigetén című művet hozta el az idei fesztiválra a Pozsonyi Nemzeti Színház. A szlovák társulathoz hasonlóan visszatérő vendég Miskolcon a Honvéd Táncegyüttes, amely a „Bartók+Bécs 2009’” alkalmával először mutatta be együtt, egy estén új koreográfiáit, a Bartók és Kodály muzsikájára készült Párhuzamokat.
Ariadné Naxosz szigetén
Történet a történet történetében… Valahogy így lehetne összefoglalni a Pozsonyi Nemzeti Színház Strauss-előadását. Mert nemcsak, hogy egy önmagában is csavaros történetet bontanak ki a szövegkönyv alapján – amely szerint egy drámai operát és egy bohózatot kell az utolsó pillanatban egyetlen előadásként bemutatnia két társulatnak a darabokat megrendelő főúr szeszélyének engedve –, hanem mindezt úgy teszik meg, hogy a tér- és idősíkok jelenetenkénti váltakozásában valóságosan feloldódnak a határok az operai cselekmény és az operán belüli színpadi előadás között.
A cselekményt 20. századi miliőbe helyező rendező, Dieter Kaegi mintha patikamérlegen mérte volna ki, meddig szabad a szereplőknek az abszurd játékban elmenniük. Hol van annak a finom humornak a határa, amelyen még érzékletesen ábrázolható a „magasztos” és az „közönséges” műfajokat képviselő szereplők közötti viszony, viszont nem fedi el a néző elől azt az alapkonfliktust, amely a művészet szabadsága és az azért fizetni tudó megrendelői igény között fennáll.
A Strauss-i álláspont alapjaiban nem cinikus, még ha erre is lehetne következtetni az akár a zenében, akár Hugo von Hofmanstal librettójában felbukkanó ironikus kiszólásokból. A szerzők megértően viseltetnek ezzel a helyzettel – a közönség meg persze döntse el maga, miként viszonyul ehhez. Úgy, mint elfogadták és a maguk képére formálták ezt a darab születése idejében, az 1910-es évek legelején, vagy értékeljék 21. század eleji gondolkodásmód szerint, amelyben, valljuk be, a művészi minőség értékelésében mintha ugyancsak egy kis zavar lenne.
Amit különösképpen értékelhettünk a pozsonyiak előadásában, az, hogy nem kívánták egyértelmű állásfoglalással befolyásolni a közönségüket az értékválasztás kérdésében. A maguk részéről olyan előadást „tettek le az asztalra”, amely zenei és színpadi egységességével, az értőn kiválasztott énekesekkel (és természetesen azok hangi adottságaival), valamint a kellő hangsúlyokkal dolgozó zenekarral arról győzte meg a közönséget, hogy érdemes lehet Pozsonyban operába járni. Különösen, ha akad még egy-két olyan szopránuk, mint L’ubica Vargicova, aki Zerbinetta könnyűnek egyáltalán nem mondható szerepében ugyancsak kitűnt. De nem maradtak el mögötte a többi karaktert megformáló „szólisták” sem: a leszbikus hajlamú komponistát alakító Denisa Hamarová, vagy az Ariadnét megformáló Maida Hundeling. És hadd említsünk meg még egy énekest a „karból”, Jan Vacíkot, a darab szerinti Bacchust, akit ugyan nem a miskolci Nagyszínház színpadára rendeztek, ezért a nézőtér fele nem láthatta a hátsó színpad bal hátsó szélére kitett kettősét Maida Hundelinggel. Erőteljes hangját, amellyel áténekelte a teret és a zenekari árkot, viszont kiválóan hallhattuk.
Bartók+kritikus
Jordi Kooiman Hollandia idén januárban indult, egyetlen operaportáljának (Place de l’Opera – operamagazine.nl) a munkatársa. A fiatal kritikust miskolci élményiről kérdeztük.
– Hogyan szerzett tudomást a miskolci fesztiválról? Ilyen jól ismernek minket Hollandiában?
– Ellenkezőleg. A 2009-es Tavaszi Fesztiválon jártam Magyarországon, és akkor hallottam először a Miskolci Operafesztiválról. A programot látva határoztam úgy, hogy eljövök.
– Megérte?
– Azt hiszem, igen. Szép a város, az egész belváros fesztiváli hangulatban van, és gyönyörű a környék. Persze nem ezekért jöttem, hanem az előadások miatt, amelyeket élvezetes töménységben kaphat a fesztivállátogató. A látottak közül a Mózes és Áront emelném ki, amelyben a Mózest éneklő Wolfgang Schöne nagy élmény volt. Áron szerepében Daniel Brennát úgy éreztem, néha erőlködik. Nem volt ez zavaró, de talán még nagy volt neki a feladat. A Magyar Nemzeti Filharmonikusok jól teljesítettek – szép este volt. Azt azonban nem értettem, hogy mi végre volt a rendezés. Szerintem tökéletesen felesleges volt az egész a pucér nőkkel együtt – még ha azokat Schönberg valóban bele is írta szövegkönyvbe. A Miskolcon látott félig szcenírozott verzió ezek felvonultatását nem tette szükségessé. Az pozsonyi Ariadné Naxosz szigetén engem leginkább a hangokkal ragadott meg, elsősorban a Zerbinettát éneklő L’ubica Vargicova tetszett nagyon.
– Milyen képe van egy holland operaszakírónak Európának erről a fertályáról – szigorúan operai szempontból?
– Általánosítani nem lehet, ám mintha sok volna a hagyományos rendezés. Kivételek mindig vannak – láttam például Kovalik Balázs Turandotját a budapesti operában –, de az az érzésem, hogy errefelé – és ezalatt nemcsak Magyarországot értem – erősen tartja magát egyfajta konzervatívabb túlsúly, amely talán a kelleténél nagyobb engedményt tesz a közönségnek. Persze nálunk is igaz, hogy a közönség döntő többsége nem szereti a túl meredek dolgokat, de a korszerűtlen, muzeális rendezéseket elutasítja. Hollandiában egy hagyományos rendezés a kritika, az értő közönség részéről semmiféle elismerésben, figyelemben nem részesül – az igaz operarajongókat ezek hidegen hagyják. Nálunk is vágyik a közönség a Rigolettóra, a Traviatára, a Pillangókisasszonyra – de a rendezőnek be kell bizonyítani, hogy van mondanivalója, hogy van művészi értelemben indoka annak, ha éppen valamelyik népszerű, slágerekkel teli Verdi-, Puccini-, Donizetti- vagy Mozart-operát viszi színre. A zenei megvalósítással kapcsolatban pedig magasak az elvárások. És sok kortárs operát is hallhat a holland közönség.
– Elképzelhetőnek tartaná, hogy holland operaturisták Miskolcra jöjjenek?
– Aligha. Bár kétségtelen, hogy a hely szép, a program érdekes, és az árak hihetetlenül alacsonyak. A holland, kivált az amszterdami operakínálat azonban elkényeztet minket, és ha már az sem volna elég, akkor Belgium, Párizs vagy Németország közelebb van Miskolcnál. Ahhoz, hogy a nemzetközi rajongói figyelem Miskolcra irányuljon, hogy a „Bartók+…” felkerüljön az amúgy is zsúfolt európai fesztiváltérképre, sok időnek kell még eltelnie, és mindig valami nagyon különleges programmal kell a figyelmet magára irányítania. De láthatják, rajtam ez nem fog múlni, mert szívesen számoltam be az előadásokról, a fesztivál terveiről.
Jordi Kooiman miskolci cikkei:
2009. 06. 18. Ruwe bolster, blanke pit (http://www.operamagazine.nl/featured/1679/ruwe-bolster-blanke-pit/)
2009. 06. 19. Bas met lef in provinciestadje (http://www.operamagazine.nl/achtergrond/1710/bas-met-lef-in-provinciestadje/)
2009. 06. 19. Een reuzekeel en een blinde virtuoos (http://www.operamagazine.nl/headline/1698/een-reuzekeel-en-een-blinde-virtuoos/)
