Ariadné Naxosz szigetén
Történet a történet történetében… Valahogy így lehetne összefoglalni a Pozsonyi Nemzeti Színház Strauss-előadását. Mert nemcsak, hogy egy önmagában is csavaros történetet bontanak ki a szövegkönyv alapján – amely szerint egy drámai operát és egy bohózatot kell az utolsó pillanatban egyetlen előadásként bemutatnia két társulatnak a darabokat megrendelő főúr szeszélyének engedve –, hanem mindezt úgy teszik meg, hogy a tér- és idősíkok jelenetenkénti váltakozásában valóságosan feloldódnak a határok az operai cselekmény és az operán belüli színpadi előadás között.
A cselekményt 20. századi miliőbe helyező rendező, Dieter Kaegi mintha patikamérlegen mérte volna ki, meddig szabad a szereplőknek az abszurd játékban elmenniük. Hol van annak a finom humornak a határa, amelyen még érzékletesen ábrázolható a „magasztos” és az „közönséges” műfajokat képviselő szereplők közötti viszony, viszont nem fedi el a néző elől azt az alapkonfliktust, amely a művészet szabadsága és az azért fizetni tudó megrendelői igény között fennáll.
A Strauss-i álláspont alapjaiban nem cinikus, még ha erre is lehetne következtetni az akár a zenében, akár Hugo von Hofmanstal librettójában felbukkanó ironikus kiszólásokból. A szerzők megértően viseltetnek ezzel a helyzettel – a közönség meg persze döntse el maga, miként viszonyul ehhez. Úgy, mint elfogadták és a maguk képére formálták ezt a darab születése idejében, az 1910-es évek legelején, vagy értékeljék 21. század eleji gondolkodásmód szerint, amelyben, valljuk be, a művészi minőség értékelésében mintha ugyancsak egy kis zavar lenne.
Amit különösképpen értékelhettünk a pozsonyiak előadásában, az, hogy nem kívánták egyértelmű állásfoglalással befolyásolni a közönségüket az értékválasztás kérdésében. A maguk részéről olyan előadást „tettek le az asztalra”, amely zenei és színpadi egységességével, az értőn kiválasztott énekesekkel (és természetesen azok hangi adottságaival), valamint a kellő hangsúlyokkal dolgozó zenekarral arról győzte meg a közönséget, hogy érdemes lehet Pozsonyban operába járni. Különösen, ha akad még egy-két olyan szopránuk, mint L’ubica Vargicova, aki Zerbinetta könnyűnek egyáltalán nem mondható szerepében ugyancsak kitűnt. De nem maradtak el mögötte a többi karaktert megformáló „szólisták” sem: a leszbikus hajlamú komponistát alakító Denisa Hamarová, vagy az Ariadnét megformáló Maida Hundeling. És hadd említsünk meg még egy énekest a „karból”, Jan Vacíkot, a darab szerinti Bacchust, akit ugyan nem a miskolci Nagyszínház színpadára rendeztek, ezért a nézőtér fele nem láthatta a hátsó színpad bal hátsó szélére kitett kettősét Maida Hundelinggel. Erőteljes hangját, amellyel áténekelte a teret és a zenekari árkot, viszont kiválóan hallhattuk.
