Mozart: A varázsfuvola - Lett Nemzeti OperaA fesztivál utolsó előtti napját akár Mozart-napnak is nevezhetjük: a sort a gyermek Mozart kalandjait elmesélő Sok kis éji zene bábdarab nyitotta, majd folytatódott egy felnőtt mesével, A varázsfuvolával, a Lett Nemzeti Opera bemutatójával, s végül a Házasság Figaro (Mozart) szerint című táncdarabot láthatta a közönség a Kassai Állami Színház vendégjátékában.
A varázsfuvola
A Lett Nemzeti Opera Varázsfuvolája is a fesztivál nagyszerű előadásainak sorába tartozik. Hallottunk kisebb fanyalgásokat a zenei megvalósítást illetően, de a muzsika ereje és a színre vitel átgondoltsága rendkívüli, felemelő élményt nyújtott. Viesturs Kairiss rendezővel az előadás után beszélgettünk.
- Első operarendezése az Anyegin volt, amire 2000-ben megkapta a rangos nemzeti zenei díjat. Ezt követte 2001-ben A varázsfuvola, amelyet 2008-ban felújított. Változott hét év alatt a felfogása?
- Az utóbbi időkben Wagner-operákat rendeztem, a Walkürt és a Siegfriedet. Furcsa is volt újra ezzel a könnyed hanggal szembesülnöm. Az ember változik, ezért olyan volt számomra újranézni a saját Varázsfuvolámat, mintha az önéletrajzomat látnám. Tettem is benne pár változást.
- Nem is kicsiket. Bátor Tamás fesztiváligazgató például említette, hogy amikor megvásárolták a produkciót, nem ezek a jelmezek szerepeltek benne.
- A meséből a mába helyeztem az operát. Az első verzióban hangsúlyosabb volt a mese, ami az eredetinek jobban megfelel ugyan, de most sokkal inkább az operában rejlő társadalmi, sőt társadalomkritikai vonulatot érzem fontosnak és hangsúlyozandónak.
- A nyitóképben Tamino (Viesturs Jansons) egy elhagyott park padján ül, és öngyilkos akar lenni. Így lesz a sárkányból puska, amit Tamino maga ellen fordít. Az ön Varázsfuvolája egy diplomatatáskáját az ölében szorongató hétköznapi fiatalembernek a képzeletében játszódik.
- Az egész opera tulajdonképpen egyetlen pillanat: amikor egy ember a halála előtt végigéli az életét és egyszerre lát újra mindent. Ki vagyok? – ezt a kérdést teszi fel magának Tamino. Az opera végén ugyanazt a padot látjuk, Tamino ugyanabban a pózban, a puskát magára szegezve ül. Tétován ott áll mellette Pamina (Evija Martinsone), és nem tudni, van-e közük egymáshoz. Pamina vajon tényleg Tamino szerelme, aki végre rátalált az elkeseredésében a parkba menekült fiújára? Vagy Pamina csak egy arra sétáló lány, aki meglátja, hogy egy szerencsétlen fickó öngyilkosságot akar elkövetni. Azt sem tudjuk meg, hogy végül elköveti-e a tettét Tamino, vagy hogy Pamina meg tudja-e ebben akadályozni.
- Hát nem valami optimista végkicsengés! A librettó szerint az utolsó képben „Sarastro a magasban áll, Tamino és Pamina papi öltözetben”. Vagyis kiállták a próbát, egymáséi lettek, és immár ők is kiválasztottak. Önnél a papok, a beavatottak gyülekezetének tagjai - miközben Isist és Osirist dicsőítik -, hétköznapi polgári ruhát viselnek, és részvétlenül, közömbösen állnak parkban a pad körül, ahol a fiatalember a puskát maga ellen fordítja. Mintha észre sem vennék.
- Ez a mindennapi tapasztalat. Vagy nem?
- Az Éj királynője (Julia Neumann) konzervatív középosztálybeli hölgy, aki nyakig gombolt kiskosztümöt visel, lapos sarkú cipőt. Amikor Sarastro (Krisjanis Norvelis) meggyilkolására biztatja a lányát, Paminát, pedánsan kicipzározza kis retiküljét, és onnan húzza elő a kést.
- Amikor elkezdtük a munkát, én is egy méltóságteljes nőre gondoltam. De már az eredeti verzióban is egy kicsi, ázsiai énekes szerepelt, ez is közrejátszott abban, hogy változott a koncepció. Valóban nem egy uralkodót látunk, hanem egy hétköznapi nőt.
- És Sarastro?
- Olyan társadalomban nőttem fel, ahol azt mondták, hogy minden jó, vagy jó lesz. Aztán ki később, ki hamarabb rájött, hogy ez nem így van. A jót remélte a társadalom a szovjet időkben is, és akkor is, amikor megszabadultunk a szovjet ideológiától. Ezért aztán minden ideológiától, a beavatottak és bennfentesek tuti megoldásaitól idegenkedem. Azt azonban nem tudom megmondani, hisz-e Tamino Sarastrónak vagy sem. Ezt nyitva akartam hagyni. Titokban persze azt remélem, hogy inkább az érzelmeire hallgat, és Paminát választja. El akartam kerülni, hogy én mondjam meg: mi a jó, és mi a rossz. A lehetőségeket mutatom fel. De tagadhatatlan: szkeptikus vagyok. Én már nem hiszek a felvilágosult Sarastro ideológiájában sem.
- Nagy az igény Lettországban az ideológiákra?
- Van kereslet az iránt, hogy valaki megint megmondja az embereknek, merre hány méter. Szeretnék már látni, ki az, aki legalább egy kicsit megmenti őket. Az emberek nem hisznek önmagunkba, és kívülről várják a segítséget. Ezért Sarastro számomra a hatalom megtestesítője.
- Hogyan fogadja a lett közönség ezt a társadalomkritikai hozzáállását?
- Hát… vegyesen. A közönség jó része konzervatív, és a rigai az egyetlen opera az országban. Az emberek azért választják például A varázsfuvolát, mert szeretnének valami felhőtlen élményben részesülni, kedvükre volna egy jó kis mese, és nem akarnak gondolkodni. Hogy mit akarnak? Bután örülni. Az én rendezésem nem engedi egy percre sem, hogy a zene könnyedsége, szépsége felülírja a mondandót. Mozart történte nagyon alkalmas arra, hogy kritikusan viszonyuljak a mai világunkhoz – az opera megerőszakolása nélkül. Nem hiszem, hogy a színházba járóknak azzal kellene kedveskednünk, hogy csak a „jót” mutatjuk meg nekik.
- Rendkívül élvezetes, üde előadást láthattunk, minden komorsága ellenére. Remek színészi teljesítményeket élvezhettünk.
- Ebben az előadásban rigai fiatalok játszanak, akik bolondosak, elevenek, könnyen kaphatók mindenre, a karakterük viszont még nem olyan mély. Megtapasztaltam ezt, amikor nagy sztárokkal, neves, tapasztalt művészekkel rendeztem Wagnert. Jól akartuk magunkat érezni munka közben, ezért is sikeredett olyan vidámra például az Éj királynőjének három hölgye, akik az énekszerepük szerint folyvást túllicitálják a másikat, és közben bájos mosollyal szekálják egymást. A Papagenót éneklő Raimonds Bramanisnak pedig ez volt az első szerepe. Meg is tapsolták érte itt Miskolcon rendesen.
A házasság Figaro (Mozart) szerint
A Kassai Állami Színház balettelőadásában a szerelmi akció volt a főszereplő. Mindenki ezt kergette szüntelen. Ondrej Soth koreográfus bábszerűnek, de fickándozósan erotikusnak játszatja a Mozart-opera egyébként sokrétű és bonyolult érzelmi, társadalmi és érdekviszonyok közt élő figuráit.
A koreográfus számára a legfontosabb: a sex. A végén a padlót fellocsoló táncosok lendületből hason csúszkálnak a nézőtérrel szemközt. Önfeledt, vidám szórakozás, meg persze egy kis megcsalás – ilyen tehát a házasság Figaro (és Soth) szerint. És Mozart szerint?
Bartók + elmélet
Miként lett Joseph Haydnból, a falusi bognár fiából Európa-szerte ünnepelt zeneszerző? Mire, jobban mondva kire volt szükség ahhoz, hogy az évtizedeken át elzárva, csupán Esterházy „Fényes” Miklós herceg megbízására dolgozó capellmeister az első lett azon zenészek sorában, akinek muzsikája eljuthatott a polgárok széles közönségéhez? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kapott, aki meghallgatta Kovács Géza, a Bartók+elmélet-sorozat záródarabjának előadóját. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar főigazgatója Haydn nemzetközi sikerei kapcsán a művészeti menedzser szakma kialakulásáról adott történeti áttekintést.
Haydn muzsikusi pályafutásának két fontos állomásánál játszott szerepet az Esterházy család. Az első, amikor tehetségét fölfedezve Esterházy Pál házi zenekarához szerződtette mint karmestert és zeneszerzőt. A következő sorsfordulóig három évtizednek kellett elmúlnia: Esterházy „Fényes” Miklós herceg halála után utóda, Antal feloszlatta az eszterházai udvari zenekart, Haydnt pedig elengedték a szolgálatból. Ekkor kezdődött világkarrierje – tette világossá előadása kezdetén Kovács Géza. Haydn „felszabadulását” hírül vette a Londonban élő hegedűművész és zeneszerző, Johann Peter Salomon, aki Angliába csábítja a Mestert. Szervezi közszerepléseit, hangversenyeit, felbolydítva ezzel London zenei életét, ahol már akkor a piac versenye uralta a zeneművészetet. Miközben ugyanis Haydn egy feudális kényúr alkalmazottjaként szolgált, a 18. század polgárosodó Angliájában már nyilvános hangversenyeket tartottak (az első 1672-ben volt, bizonyos John Bannisternek köszönhetően). A zene tehát megtalálta a maga széles nyilvánosságát.
Salomon megteremti Haydn „imázsát”, megalapítja az első koncertszervező irodát, a máig működő Philharmonic Society-t, ezzel a művészeti menedzseri hivatást, amely a 19. századra valóságos iparággá vált – emlékezett meg az „elődről” Kovács Géza. Majd kifejtette: a menedzserek révén a művészi egyéniség mindenek fölöttivé vált, ennek megszerzésében pedig pótolhatatlanokká lettek a művészetszervezők. Paganini még maga járt koncertjei után, virtuozitása ellenére mégsem lett olyan sikeres, mint Liszt, akinek „menedzsere”, Gaetano Belloni minden trükköt bevetett, hogy a rajongók félistenként tiszteljék a zongoraművészt. Olyan fortélyokkal élt, amelyeket ma bulvárnak neveznénk: Liszt kutyájának szőrét a művész hajtincseként árulta, időről időre hírt adott arról, hányan ájultak el koncertjein a gyönyörűségtől. A nemtelen eszközöknek is köszönhetően Liszt már celebritás volt, a mai művésztípus megtestesítője – fogalmazott Kovács Géza. Hozzátéve: ez összehasonlíthatatlan azzal a szerény, szeretetre méltó habitussal, amelyet Haydn képviselt. A hírnév persze őt is védte: 1809-ben a Bécset ostromló Napóleon díszőrséget állított a háza elé.
A művészeti menedzser szakma a 20. századra globális iparággá nőtt, amelyben dollár milliárdok fordulnak meg New Yorktól Tokióig – vonta le a konklúziót Kovács Géza. Ma már elképzelhetetlen méretű művészeti adásvétel történik a Művészeti Menedzserek Nemzetközi Szövetségében (IAMA – International Arts Manager’s Association), ahol nem titkolt cél az igény felkeltése és kielégítése, sztárok „gyártása”, felfuttatása, kihasználása, majd lecserélése, és újabb sztárjelöltek keresése. Távol áll ez attól a munkától, amelyet Haydn menedzsere, Johann Peter Salomon végzett haláláig, 1814-ig…
