A varázsfuvola
A Lett Nemzeti Opera Varázsfuvolája is a fesztivál nagyszerű előadásainak sorába tartozik. Hallottunk kisebb fanyalgásokat a zenei megvalósítást illetően, de a muzsika ereje és a színre vitel átgondoltsága rendkívüli, felemelő élményt nyújtott. Viesturs Kairiss rendezővel az előadás után beszélgettünk.
- Első operarendezése az Anyegin volt, amire 2000-ben megkapta a rangos nemzeti zenei díjat. Ezt követte 2001-ben A varázsfuvola, amelyet 2008-ban felújított. Változott hét év alatt a felfogása?
- Az utóbbi időkben Wagner-operákat rendeztem, a Walkürt és a Siegfriedet. Furcsa is volt újra ezzel a könnyed hanggal szembesülnöm. Az ember változik, ezért olyan volt számomra újranézni a saját Varázsfuvolámat, mintha az önéletrajzomat látnám. Tettem is benne pár változást.
- Nem is kicsiket. Bátor Tamás fesztiváligazgató például említette, hogy amikor megvásárolták a produkciót, nem ezek a jelmezek szerepeltek benne.
- A meséből a mába helyeztem az operát. Az első verzióban hangsúlyosabb volt a mese, ami az eredetinek jobban megfelel ugyan, de most sokkal inkább az operában rejlő társadalmi, sőt társadalomkritikai vonulatot érzem fontosnak és hangsúlyozandónak.
- A nyitóképben Tamino (Viesturs Jansons) egy elhagyott park padján ül, és öngyilkos akar lenni. Így lesz a sárkányból puska, amit Tamino maga ellen fordít. Az ön Varázsfuvolája egy diplomatatáskáját az ölében szorongató hétköznapi fiatalembernek a képzeletében játszódik.
- Az egész opera tulajdonképpen egyetlen pillanat: amikor egy ember a halála előtt végigéli az életét és egyszerre lát újra mindent. Ki vagyok? – ezt a kérdést teszi fel magának Tamino. Az opera végén ugyanazt a padot látjuk, Tamino ugyanabban a pózban, a puskát magára szegezve ül. Tétován ott áll mellette Pamina (Evija Martinsone), és nem tudni, van-e közük egymáshoz. Pamina vajon tényleg Tamino szerelme, aki végre rátalált az elkeseredésében a parkba menekült fiújára? Vagy Pamina csak egy arra sétáló lány, aki meglátja, hogy egy szerencsétlen fickó öngyilkosságot akar elkövetni. Azt sem tudjuk meg, hogy végül elköveti-e a tettét Tamino, vagy hogy Pamina meg tudja-e ebben akadályozni.
- Hát nem valami optimista végkicsengés! A librettó szerint az utolsó képben „Sarastro a magasban áll, Tamino és Pamina papi öltözetben”. Vagyis kiállták a próbát, egymáséi lettek, és immár ők is kiválasztottak. Önnél a papok, a beavatottak gyülekezetének tagjai - miközben Isist és Osirist dicsőítik -, hétköznapi polgári ruhát viselnek, és részvétlenül, közömbösen állnak parkban a pad körül, ahol a fiatalember a puskát maga ellen fordítja. Mintha észre sem vennék.
- Ez a mindennapi tapasztalat. Vagy nem?
- Az Éj királynője (Julia Neumann) konzervatív középosztálybeli hölgy, aki nyakig gombolt kiskosztümöt visel, lapos sarkú cipőt. Amikor Sarastro (Krisjanis Norvelis) meggyilkolására biztatja a lányát, Paminát, pedánsan kicipzározza kis retiküljét, és onnan húzza elő a kést.
- Amikor elkezdtük a munkát, én is egy méltóságteljes nőre gondoltam. De már az eredeti verzióban is egy kicsi, ázsiai énekes szerepelt, ez is közrejátszott abban, hogy változott a koncepció. Valóban nem egy uralkodót látunk, hanem egy hétköznapi nőt.
- És Sarastro?
- Olyan társadalomban nőttem fel, ahol azt mondták, hogy minden jó, vagy jó lesz. Aztán ki később, ki hamarabb rájött, hogy ez nem így van. A jót remélte a társadalom a szovjet időkben is, és akkor is, amikor megszabadultunk a szovjet ideológiától. Ezért aztán minden ideológiától, a beavatottak és bennfentesek tuti megoldásaitól idegenkedem. Azt azonban nem tudom megmondani, hisz-e Tamino Sarastrónak vagy sem. Ezt nyitva akartam hagyni. Titokban persze azt remélem, hogy inkább az érzelmeire hallgat, és Paminát választja. El akartam kerülni, hogy én mondjam meg: mi a jó, és mi a rossz. A lehetőségeket mutatom fel. De tagadhatatlan: szkeptikus vagyok. Én már nem hiszek a felvilágosult Sarastro ideológiájában sem.
- Nagy az igény Lettországban az ideológiákra?
- Van kereslet az iránt, hogy valaki megint megmondja az embereknek, merre hány méter. Szeretnék már látni, ki az, aki legalább egy kicsit megmenti őket. Az emberek nem hisznek önmagunkba, és kívülről várják a segítséget. Ezért Sarastro számomra a hatalom megtestesítője.
- Hogyan fogadja a lett közönség ezt a társadalomkritikai hozzáállását?
- Hát… vegyesen. A közönség jó része konzervatív, és a rigai az egyetlen opera az országban. Az emberek azért választják például A varázsfuvolát, mert szeretnének valami felhőtlen élményben részesülni, kedvükre volna egy jó kis mese, és nem akarnak gondolkodni. Hogy mit akarnak? Bután örülni. Az én rendezésem nem engedi egy percre sem, hogy a zene könnyedsége, szépsége felülírja a mondandót. Mozart történte nagyon alkalmas arra, hogy kritikusan viszonyuljak a mai világunkhoz – az opera megerőszakolása nélkül. Nem hiszem, hogy a színházba járóknak azzal kellene kedveskednünk, hogy csak a „jót” mutatjuk meg nekik.
- Rendkívül élvezetes, üde előadást láthattunk, minden komorsága ellenére. Remek színészi teljesítményeket élvezhettünk.
- Ebben az előadásban rigai fiatalok játszanak, akik bolondosak, elevenek, könnyen kaphatók mindenre, a karakterük viszont még nem olyan mély. Megtapasztaltam ezt, amikor nagy sztárokkal, neves, tapasztalt művészekkel rendeztem Wagnert. Jól akartuk magunkat érezni munka közben, ezért is sikeredett olyan vidámra például az Éj királynőjének három hölgye, akik az énekszerepük szerint folyvást túllicitálják a másikat, és közben bájos mosollyal szekálják egymást. A Papagenót éneklő Raimonds Bramanisnak pedig ez volt az első szerepe. Meg is tapsolták érte itt Miskolcon rendesen.
