Sarolta – egy Erkel-unikum
Erkel: Ssarolta – a Kolozsvári Magyar Opera vendégjátékaErkel Ferenc egyetlen vígoperája a Sarolta (1862), amelyet a maga korában sem övezett népszerűség, sőt: megbukott. A Nemzeti Színházban mutatták be, Budapesten, de mindössze hatszor játszották, és 1901-ben az Operaházban is csupán négyszer adták. A darab feltámasztására Vaszy Viktor 1971-ben Szegeden tett kísérletet, 2002-ben Kolozsváron – az Erkel-sorozat részeként – Dehel Gábor rendezte meg. Mindezek a próbálkozások inkább az operai kuriózumok sorát szaporították, semmint bevezették volna művet a repertoárba. Most a Kolozsvári Magyar Opera 2010-es új rendezésű Saroltájának premierjét láthattuk a „Bartók + Európa 2010” programjában. Az Erkel születésének 200. évfordulóját ünneplő évben a miskolci fesztivál keretében egy ilyen unikum bemutatása (pláne úgy, hogy a Bánk bán eredeti verzióját is láthatjuk igen markáns rendezésben, a debreceni Csokonai Színház előadásában) mindenképpen helyes és példamutató.
„A Sarolta zeneszerzés-technikailag igényes népi vígjátéka a távoli, párizsi ihletők és párhuzamok mellett közelebbiekkel is rendelkezett. Nagyjából egy időben született a kelet-európai falusi házassági operakomédia mintadarabjával, Az eladott menyasszonnyal. Egyívású vele, mégsem mérhető hozzá: a librettó hiányosságai és a zenei stílus áthághatatlan sajátosságai együttesen akadályozták meg, hogy a Sarolta (…) bővérű falusi vígoperává erősödjék, és ugyanolyan hitelesen és elfogadottan mutassa fel a komikus nemzeti önképet, mint aminővel nagyszabású párdarabja, a Bánk bán elénk tárja a tragikusat. Sajnálatosan könnyű rátapintanunk a fiaskó – Erkel Ferenc első operai bukása – közvetlen kiváltójára, a gyenge szövegre” – írta Tallián Tibor a kolozsvári opera 2002-es gyulai bemutatója kapcsán.
Erkel: Sarolta – a Kolozsvári Magyar Opera előadásaA kolozsváriak műsorfüzete külön kiemeli a történet gyengeségét, a librettó nyelvi igénytelenségét. A történet szerint Ordító kántor férjhez akarja adni a leányát, Saroltát, aki Mátyás király katonájába, Gyula vitézbe szerelemes. A király is udvarolni akar azonban a szép Saroltának, ezért ruhát cserél Gyula vitézzel. Ám hiába az álruha, Sarolta hű marad, az apa viszont már-már a király apósának képzeli magát… Szóval, volna itt bonyodalom, de sajnos a történet sem nem jó, sem nem komikus. Demény Attila rendező változtatásokat is eszközölt: az eredetiben II. Géza a király, akinek törvénytelen fia támad az országra, de az álruhás királyt könnyebb a mai nézőnek a török ellen hadakozó és igazságos Mátyással azonosítani (és úgy sejtjük, meg is húzták az operát, mert három helyett két viszonylag rövid felvonást láthattunk).
Lényegében Ordító kántoron tudunk csak mosolyogni, aki nagyra tartja magát, folyton mérges, és pórul jár. A legmulatságosabb részt rögtön az opera elején megkapjuk: a kántor elmeséli, hogy egyáltalában nem bánja, amiért „ordító” a gúnyneve, hiszen olyan messze van a fényes égi trón, hogy csak így hallatszik el odáig a hangja. A zárásban is megcsillan a vidámság, amikor a Sarolta hűsége miatt hoppon maradt Mátyás király tetten éri Ordítót, Gyula vitézt és Saroltát, amit együtt vacsorálnak. Nem elég, hogy a király vitéze az elhappolt nővel ül egy asztalnál (miközben a sereg a hont védte), de mellettük püspöki süvegben és palástban látjuk Ordítót, aki már nyilván udvari embernek álmodta magát. Ezt látva a királyt elönti a méreg, száműzi vitézét – de lehet, hogy csak viccelt, és rájuk akart ijeszteni az igazságos Mátyás, mert a következő mondatban így szól az ifjú párhoz: legyetek boldogok! Majd újabb fordulat következik: mire a függöny lehull, Sarolta már a király karjaiban piheg, Gyula vitéz pedig földre rogy. Demény Attila rendezése a színészi játékban finom jelzésekkel mutatja meg az Erkel-műhöz hozzáadható komikus lehetőségeket.
Sándor Árpád (Ordító kántor) és Víg Ibolya (Sarolta)Az olasz és francia stílusmintákat követő vígopera a verbunkos formai szerkesztését elevenen használja, lassú és friss részek követik egymást, a nagyzenekarban megszólal a cimbalom, a verbunkos hangszerének helyét a klarinét veszi át. Sarolta bravúráriával siratja a búcsút egy szó helyett csak intéssel elintéző kedvesét, amit egy vígoperától szokatlan módon egy újabb lassú rész, Sarolta érzelmesen hazafias imája követ Az opera igazi nagy pillanatai volt ezek Víg Ibolya remek hangjának köszönhetően. Sándor Árpád nemcsak jól énekelt, de karakteresen hozta Ordító bumfordi alakját is. Laczkó V. Róbert (Gyula vitéz) és Pataki Adorján (Mátyás király) szépen, kifejezően, átéléssel énekeltek, de színészi értelemben nehezebb dolguk (kevesebb lehetőségük) volt életteli figurák megrajzolására. Nagyszerűen, finom érzéssel telítette meg Erkel muzsikáját a Jankó Zsolt vezette zenekar, a kórus pedig nemcsak jelenlétével dinamizálta a cselekményt, hanem színekkel is megtöltötte a miskolci Nyári Színházat.
