Fesztiválnapló plusz: interjú a Don Sanche rendezőjével
A szerelem gyerekszemmel – Julia Glass a Don Sanche rendezője
– Liszt 13 évesen írta a Don Sanche című operát, amely az egyetlen a hatalmas életműben. Hogyan jött az ötlet, hogy egy ilyen különlegességet vigyen színre?
– Az ötlet Katherina Wagneré, a Bayreuthi Ünnepi Játékok vezetőjéé, akinek két workshopján volt szerencsém részt venni korábban. Miután tavaly megnézte Boris Blacher „Abstrakter Oper Nr. 1” című operájából készített rendezésemet a berlini Hebbel Színházban, az előadás után – a maga közvetlen módján – egyszerűen azt mondta: „Jövőre Bayreuthban bemutatjuk Liszt egyetlen operáját, és ezt te fogod rendezni.”
– Hát nem… Csak ezek után szembesültem fokozatosan a produkció összetettségével – a magyar, az osztrák, a szlovák közreműködőkkel –, azzal, hogy lesz egy bemutató Miskolcon is… Katherina Wagner végigkövette a produkció születését, ő látta el a hivatalos megnevezés szerint a rendezői felügyeletet, én inkább tanácsadónak, segítőnek mondanám.
– Mi izgatta ebben az anyagban? Egy csodagyerek – egyetlen – operájában?
– Éppen ez. Egy gyerekre ráerőltetnek egy témát: írjon operát a szerelemről. Nem a szerelemről általában, hanem a párkapcsolatokról, arról, hogy életre szóló hűséget esküsznek egymásnak olyanok, akik szerelemből házasodnak – tipikusan 19. századi gondolat ez, ami egy meghatóan patetikus mesébe van csomagolva. A szinte még gyerek Liszt, aki zongoristaként, csodagyerekként bepillantott a szalonok világába, láthatta, hogy ezekben a körökben szép számmal vannak olyanok, akik nem sokra tartják a hűséget.
– Ezt a nézőpontot választotta a rendezéshez.
– Az érdekelt, hogyan lehet megérteni és megmutatni azt a naivitást, ahogyan Liszt a szerelemről mesél, ahogyan ő gyerekszemmel ezt láthatta. Igyekeztem megőrizni ezt a naivitást egy bizonyos fájdalmas pontig, a ráismerés pillanatáig. A mű minden naivitása ellenére azt gondolom, hogy az utazó csodagyerek sok mindent megértett a felnőttek világából.
Don Sanche-a? Miért egy vásári bódéban?
– Ma már életidegen lenne egy olyan mesebeli helyszín, egy kastély, ahol egymásnak örök hűséget fogadott párok élnek boldogan. A vásári bódé egyfajta látványosság, ahová – akár egy partira –, ellátogatnak a párok. Olyan „közterület”, ahol nagyon illedelmesen zajlik minden. Ez az a kulissza, a hétköznapi párocskák hétvégi látványossága, amely előtt egy nagy szerelemi történet, a mese zajlik: a jéghideg Elzire hercegnő – némi varázslói közreműködéssel – szerelemre lobban az epekedő Don Sanche lovag iránt. Elzire és Don Sanche szintén örök hűséget fogadnak egymásnak, és boldogan éknek majd, amíg meg nem halnak...
– Az új párt kiállítási bábukról levett magyar ünnepi népviseletbe öltöztetik. Miért?
– Az alapgondolatunk az volt, hogy Don Sanche és Elzire olyan pár, akik példaképként, mintaként állíthatók mindenki elé. Azzal, hogy ilyen különleges ruhába – történetesen magyar népviseletbe – öltöztetik őket, és egyből egy balkonra kell állniuk, ahonnan protokolláris gesztusokkal integetnek az őket ünneplők felé, kiemeltük őket a hétköznapi ruhákba öltözött tömegből. Ők lesznek a közösség új vezetői. Ez az a fájdalmas pont, ami túlmutat a gyermek Liszt naiv nézőpontján: abban a pillanatban, hogy megszületik a valódi szerelem, a szerelmesekből példaképet csinál magának a közösség. Az egymásért küzdő, szenvedélyes szerelmesekből merev, babaszerű alakok lesznek. A valódi szerelem a beteljesülés pillanatában meghal (megölik), valamiféle (hamis) pátosz marad belőle csupán.
– Mi a produkció további sorsa?
– Július 7-én és 8-án játsszuk Bayreuthban, ugyanezzel a szereposztással. Két napom lesz a miskolci verzió átrendezésre, hiszen a város patinás kulturális központjának hatalmas termében nincs forgószínpad, mások a világítási lehetőségek. A továbbiakat még nem tudni… De előbb legyünk túl Bayreuthon! Nagy kihívás ez, sok izgalom, és persze nagyon nagy öröm.