Koltai Tamás kritikus, a Színház című folyóirat főszerkesztője 2001, vagyis az alapítás óta rendszeres vendég a „Bartók+…” fesztiválon. Az évek során számos cikkben számolt be a látottakról. Az idén a Rigoletto (Galina Visnyevszkaja Opera Center, Moszkva) és a Nabucco (Helikon Opera, Moszkva) után kértük rövid értékelésre. És olvasható néhány gyorsreagálású kritika is.
Rigoletto – friss hangok
- A Rigoletto kellemes meg
Rigolettolepetés volt számomra - mondja Koltai Tamás. - Nagyon élveztem, hogy egészséges, fiatal hangokat hallottam, és maga az előadás is fiatalos volt – azt kell mondanom: el voltam ragadtatva. Gilda alakítója már kész énekes nagyszerű technikával, a Rigolettót énekelő fiatalember is kiváló volt, pedig spórolt a magasságokkal, holott azok is megvoltak neki… és így tovább, csupa jó teljesítmény. Nem voltak elszállva maguktól, gazdaságosan bántak a hangjukkal, a tehetségükkel, és lendülettel, svunggal énekeltek-játszottak.
- Nem ismerem a moszkvai Galina Visnyevszkaja Opera Centernek, vagyis ennek az operai iskolának a működését, lehet, hogy nincs idejük sokat próbálni egy-egy előadást. Csupán ennek a rovására írom, hogy a rendezés bizonyos pontokon megrekedt. Ugyanakkor örömmel figyeltem, hogy a rendezés szakítani akart az operai konvenciókkal, és nem vették túl komolyan – pl. pszichologice – a történetet, hanem annak lényegét, legfontosabb gesztusait, az alapgondolatot akarták megtalálni, amihez egy jól működő stilizációs rendszert találtak ki.
Koltai Tamás- Például amikor Rigoletto észreveszi, hogy az ő lányát szöktették el az udvaroncok a herceg számára, a következő jelenetben a szöktetéshez használt létrával jelenik meg a színen, ami a pszichológiai realizmus szerint abszurdum. Később pedig, amikor Rigoletto megtámadja az udvaroncokat és könyörög nekik, szinte fölfeszítik erre a létrára – hatásos, szellemes megoldások. Voltak ugyanakkor megoldatlan helyzetek is, mint például a herceg és Gilda szerelmi kettőse. Közelednének is egymáshoz, távolodnának is egymástól – ezt az operai „manírt” mintha ironikusan oldanák meg, de mivel mégsem lett eléggé ironikus a jelenet, így nem vált világossá: valójában mi is itt a rendezői szándék.
Üdítően jó volt látni ezt az előadást azért is, mert érezni lehetett az „iskolát”. Nem kifejezetten a Galina Visnyevszkajáét, hanem azt az orosz iskolát, amely úgy tanítja meg a szakmát az énekeseknek, hogy érezni mögötte a tradíciót. Csak ott vannak jó iskolák, ahol van tradíció, és csak ott lehet megfelelő az utánpótlás is…
