Nabucco – „világtalanul”
Nabucco– Úgy emlékszem, a Helikon Opera, vagyis Dmitri Bertman minden rendezését láttam Miskolcon, és ezek magas színvonalú, nagy előadások voltak – egyedül a Lulu jelentett kivételt, az kevésbé tetszett - idézi fel az elmúlt éveket Koltai Tamás, és hozzáteszi: A Nabucco ezekhez képest okozott zeneileg és rendezésileg is némi csalódást.
- A fő hangok – Abigél és Nabucco – forszírozottak voltak, időnként bántó mértékben. Súlytalan volt a tenor – ami szokatlan egy orosz társulat esetében. Igazán jó énekesi teljesítményt a basszus és a kórus nyújtott.
– Bertmantól már megszoktuk, hogy utálja a naturalista ábrázolást, ehelyett tehetségesen stilizál. Amikor az első pillanatokban a néhányszor bevillanó reflektorok felidézték a koncentrációs táborokat, nagyon megijedtem: ez lesz végig?! Szerencsére nem! A rabok kórusa alatt is csak finoman, jelzésszerűen jelet meg valami gomolygás, vagyis a holocaustra utaló füst. A 60-as évektől a 90-es évekig kivált a német operaszínpadokon, amit csak lehetett – a Nabuccotól a Fidelióig – a nácizmusra futtattak ki az unalomig. Ehelyett jó volt látni a stilizált bibliai korba helyezett történetet. A kórus gesztusrendszere is nagyjából rendben volt, bár néha a kitalált mozgások inkább csak arra szolgáltak, hogy ne legyen egy-egy jelenet túl statikus.
- A Nabucco „megoldhatatlan” opera, mert igazából nincsenek karakterei. Semmi nem „történik meg”: az énekes kimegy egy jelenet végén egyfajta állapotban, a következőben pedig bejön egy másik állapotban. Például Nabucco trónvesztésének, őrülésének és visszajózanodásának nincsenek fázisai… Ennek megoldására nem talált ki semmi használhatót Bertman. Az eddig látott rendezéseiben mindig élményszerű volt, hogy a stilizáció, a jelrendszer – magas szintű zenei-énekesi teljesítménnyel párosulva – önálló világot hozott létre. Ilyen élményben most nem részesültem.
