Három tenorA „Bartók + Verdi 2011” nyolcadik napján a siker képlete egyszerű volt: Liszt + Petrarca + Három tenor. Jandó Jenő és Mécs Károly irodalmi estjét hosszú, kitartó taps, a fesztiváli tenorok produkcióját állva tapsoló közönség fogadta.
„Liszt + Petrarca” címmel irodalmi esttel várta a közönséget a fesztivál a nyolcadik nap délutánján. Jandó Jenő zongoraművész és Mécs Károly színművész – egymással mintegy szimbiózisban – a muzsika és a költészet „együttállásáról”, egymásra hatásáról, együttéléséről és ihletettségéről győzték meg a közönséget. Mindegyikük a maga eszközeivel: Jandó Jenő (az est ötletgazdája) a zene, míg Mécs Károly a szavak és a költészet nyelvén, mintegy követve azt a Liszt Ferenc-i hitvallást, amelyről Hamburger Klára zenetörténész egy 1978-ban tartott előadásában így fogalmazott:
„Liszt Ferenc, a 19. század más nagy zeneszerzőihez hasonlóan, a különféle művészetek kölcsönös megtermékenyítését, sőt, egyesülését vallotta ideáljának. A költészettel való szorosabb együttműködéstől a zene megújhodását remélte. A maga művészetét kétségkívül sok tekintetben gazdagította is ez az együttműködés, melynek egyik gyümölcse Liszt dalköltészete. Az 1830-as évek végétől késő öregkoráig írt zongorakíséretes dalokat, és sok más komponista dalait írta át zongorára. A műfaj maga, a „Lied” kifejezetten német: születését mintegy Mozart „Ibolyá”-jától számítják. Liszt, mint európai szerző azonban német nyelvű verseken kívül számos francia költeményt is megzenésített, valamint néhány magyart, németre fordított orosz verset, egy angolt és négy olaszt. Köztük három Petrarca-szonettet.
Francesco Petrarca költészetével Liszt az 1830-as évek végén találkozott, amikor d’Agoult grófnéval Itáliában járt. Petrarca egyike azoknak a nagy, régi olasz művészeknek, akik megihlették Lisztet. A három szonett legismertebb formájában, mint zongoradarab a Zarándokévek olasz kötetében kapott helyet, a Raffaello inspirálta Sposalizio, a Michelangelo műve nyomán keletkezett Il Penseroso, a Salvatos Rosának tulajdonított, valójában Bononcinitől származó Canzonetta és a Dante-szonáta mellett. A Petrarca-szonettek legelső formája azonban dal, tenor hangra és zongorakíséretre. Mindhárom Asz-dúrban 1838-39 táján készült és 1847-ben jelent meg Bécsben, Haslingernél. Ezekkel majdnem egyidőben komponálta első, zongorára írott változatukat, a Desz-dúr, Asz-dúr és E-dúr Petrarca-szonetteket, ezek szintén ugyanebben az időben jelentek meg. (…)”
Ketten egy estről
A „Liszt + Petrarca” előadásról Jandó Jenővel és Mécs Károllyal beszélgettünk az estet követően, de szó esett a zongoraművész minapi, a Muzsikás együttessel közös népzenei hangversenyéről is..
Jandó Jenő első alkalommal kapott meghívást a Miskolci Operafesztiválra, és rögtön két különleges produkcióban is hallhatta őt a közönség: a Muzsikás együttessel Bartók és a népzene kapcsolatának felfedezéséhez járult hozzá előadásával, míg a „Liszt + Petrarca” esten a zene és az irodalom párhuzamai bontakoztak ki zongorajátéka nyomán.
Jandó Jenő– Két különböző műfaj, két különböző típusú zenei produkció. Nehéz volt rávenni arra, hogy népzenészekkel álljon egy színpadra?
– Nem, de nekem ezeken az esteken nem is kell mást csinálnom, mint ami a feladatom – zongorázni. Nagyon érdekes az a kombináció, ahogy az autentikus népzenét Bartók fantasztikus feldolgozásaival állítottuk párhuzamba. De játszottam én már a Benkó Dixieland-del is a Zeneakadémián, ahol a dzsessz hatása a komolyzenére címmel állítottunk össze egy programot. Ott játszottam például Scott Joplint és Gerschwint…
– Pedig Önről azt tartják, hogy a legautentikusabb Liszt-előadó az országban…
– Az biztos, hogy Lisztet mindig is nagyon szerettem játszani, de sorolhatnék még ide más nagy zeneszerzőket is, Schumannt, Schubertet, Mozartot, Bachot, Bartókot… Mindig az áll a szívemhez a legközelebb, amit éppen játszok.
– Amikor a Muzsikás 2006-ban fölkérte az Allegro Barbaro című programjába közreműködőnek, a népzenei együttes számára ez nagy áttörés volt Magyarországon, hiszen „beengedték” őket a Zeneakadémiára. Ebben önnek is szerepe lehetett, nem gondolja?
– Ebben nem vagyok biztos. Viszont frenetikus sikerű koncert volt. Meg tudtuk mutatni, hogy a népzene és a Bartók-művek esetében nagyjából ugyanarról van szó, azzal a különbséggel, hogy a díszítéseket a népzenészek szabadon használhatják. Az előadásban pedig, mint most itt, Miskolcon is, ők játszottak valamit, és arra felelt az adott dallamvilágból építkező Bartók-mű. Engem nagyon ispirált ez a közös muzsikálás.
– Egy fesztiválon más hangulatú a fellépés, mint egy koncertteremben?
– Számomra ugyanazt jelenti: az a fontos, hogy jól játsszak, becsületesen és méltóképpen interpretáljam a nagy mestereket. A fesztiváli fellépés inkább a közönség szempontjából érdekes, mert annyi minden zajlik egyidőben. Változatos a fesztivál programja – és szemet szúrhatott a mi irodalmi előadásunk is. Ezek a produkciók pedig valóban érdekesebbek, mint a hagyományos kamarazenélés vagy egy szólóest. Számomra az irodalom legalább annyira inspiráló, mint amikor a népzenész eljátssza a maga szólamát, amire felel a bartóki feldolgozás. Egy Petrarca-szonettet meghallgatni prózában, majd zenében – különleges és izgalmas hatású.
– Mécs Károllyal igen összeszokott párost alkottak. Mióta létezik ez a közös előadásuk?
– Erre inkább válaszoljon ő maga, talán jobban emlékszik erre…
Mécs Károly így folytatja:
Mécs Károly– Az előadást Jandó Jenő találta ki, de már én sem tudom, hogy mikor, hiszen legalább két évtizedes barátság fűz minket össze. De az biztos: azt, hogy Liszt és irodalom legyen, neki köszönhetjük. Ráadásként azt a revelációszámba menő, Jókainak a Holt költő szerelme című költeményére komponált melodrámájának az előadását is, amelyet nem igazán hallhattunk mástól az elmúlt időszakban. Ha jól emlékszem, 1910 óta nem él ez a műfaj, noha egy rendkívüli módon élhető és játszható. A költészet és a zene harmonikusan olvad össze benne, egymást erősítik. Így vagyunk ezzel mi is a színpadon: Jenő inspirál arra, hogy úgy mondjam, ahogy kell, vagy ahogy érzem és gondolom akkor és ott. De neki sem közömbös, hogy mit hall prózaként, inspiráció ez a ő számára is.
– Állandó ez a Petrarca-est, amit a fesztiválon hallhattunk?
– Nem, időről időre változik. Például a Michelangelo-vers egészen új rész. Jenő valahol fölfedezte ezt a korai Liszt-művet, amely a késői Lisztnek a szellemiségében is letisztult eszközeivel eleveníti meg azt a szituációt, amikor egy ember kénytelen a saját szobormásával szembesülve rádöbbenni arra, hogy az utódok mindent tönkretesznek.
– Ahogy érzékeltem: Jandó Jenő jobb szereti magát a zene és a zenei előadásmód által kifejezni, ön pedig az ő muzsikálásáról beszél a kimondott szavakkal…
– „Ez a kevéssé érzékeny hangszer…” – mondja Liszt a zongorára, noha tudhatjuk és hallhatjuk, milyen árnyalatok, indulatok csapnak föl belőle. Hihetetlen zenei kifejezési eszközök rejtőznek benne, csak annak kell megszólaltatnia, aki valóban ért hozzá. Jandó Jenő ezt nagyon tudja.
