Ketten egy estről
A „Liszt + Petrarca” előadásról Jandó Jenővel és Mécs Károllyal beszélgettünk az estet követően, de szó esett a zongoraművész minapi, a Muzsikás együttessel közös népzenei hangversenyéről is..
Jandó Jenő első alkalommal kapott meghívást a Miskolci Operafesztiválra, és rögtön két különleges produkcióban is hallhatta őt a közönség: a Muzsikás együttessel Bartók és a népzene kapcsolatának felfedezéséhez járult hozzá előadásával, míg a „Liszt + Petrarca” esten a zene és az irodalom párhuzamai bontakoztak ki zongorajátéka nyomán.
Jandó Jenő– Két különböző műfaj, két különböző típusú zenei produkció. Nehéz volt rávenni arra, hogy népzenészekkel álljon egy színpadra?
– Nem, de nekem ezeken az esteken nem is kell mást csinálnom, mint ami a feladatom – zongorázni. Nagyon érdekes az a kombináció, ahogy az autentikus népzenét Bartók fantasztikus feldolgozásaival állítottuk párhuzamba. De játszottam én már a Benkó Dixieland-del is a Zeneakadémián, ahol a dzsessz hatása a komolyzenére címmel állítottunk össze egy programot. Ott játszottam például Scott Joplint és Gerschwint…
– Pedig Önről azt tartják, hogy a legautentikusabb Liszt-előadó az országban…
– Az biztos, hogy Lisztet mindig is nagyon szerettem játszani, de sorolhatnék még ide más nagy zeneszerzőket is, Schumannt, Schubertet, Mozartot, Bachot, Bartókot… Mindig az áll a szívemhez a legközelebb, amit éppen játszok.
– Amikor a Muzsikás 2006-ban fölkérte az Allegro Barbaro című programjába közreműködőnek, a népzenei együttes számára ez nagy áttörés volt Magyarországon, hiszen „beengedték” őket a Zeneakadémiára. Ebben önnek is szerepe lehetett, nem gondolja?
– Ebben nem vagyok biztos. Viszont frenetikus sikerű koncert volt. Meg tudtuk mutatni, hogy a népzene és a Bartók-művek esetében nagyjából ugyanarról van szó, azzal a különbséggel, hogy a díszítéseket a népzenészek szabadon használhatják. Az előadásban pedig, mint most itt, Miskolcon is, ők játszottak valamit, és arra felelt az adott dallamvilágból építkező Bartók-mű. Engem nagyon ispirált ez a közös muzsikálás.
– Egy fesztiválon más hangulatú a fellépés, mint egy koncertteremben?
– Számomra ugyanazt jelenti: az a fontos, hogy jól játsszak, becsületesen és méltóképpen interpretáljam a nagy mestereket. A fesztiváli fellépés inkább a közönség szempontjából érdekes, mert annyi minden zajlik egyidőben. Változatos a fesztivál programja – és szemet szúrhatott a mi irodalmi előadásunk is. Ezek a produkciók pedig valóban érdekesebbek, mint a hagyományos kamarazenélés vagy egy szólóest. Számomra az irodalom legalább annyira inspiráló, mint amikor a népzenész eljátssza a maga szólamát, amire felel a bartóki feldolgozás. Egy Petrarca-szonettet meghallgatni prózában, majd zenében – különleges és izgalmas hatású.
– Mécs Károllyal igen összeszokott párost alkottak. Mióta létezik ez a közös előadásuk?
– Erre inkább válaszoljon ő maga, talán jobban emlékszik erre…
Mécs Károly így folytatja:
Mécs Károly– Az előadást Jandó Jenő találta ki, de már én sem tudom, hogy mikor, hiszen legalább két évtizedes barátság fűz minket össze. De az biztos: azt, hogy Liszt és irodalom legyen, neki köszönhetjük. Ráadásként azt a revelációszámba menő, Jókainak a Holt költő szerelme című költeményére komponált melodrámájának az előadását is, amelyet nem igazán hallhattunk mástól az elmúlt időszakban. Ha jól emlékszem, 1910 óta nem él ez a műfaj, noha egy rendkívüli módon élhető és játszható. A költészet és a zene harmonikusan olvad össze benne, egymást erősítik. Így vagyunk ezzel mi is a színpadon: Jenő inspirál arra, hogy úgy mondjam, ahogy kell, vagy ahogy érzem és gondolom akkor és ott. De neki sem közömbös, hogy mit hall prózaként, inspiráció ez a ő számára is.
– Állandó ez a Petrarca-est, amit a fesztiválon hallhattunk?
– Nem, időről időre változik. Például a Michelangelo-vers egészen új rész. Jenő valahol fölfedezte ezt a korai Liszt-művet, amely a késői Lisztnek a szellemiségében is letisztult eszközeivel eleveníti meg azt a szituációt, amikor egy ember kénytelen a saját szobormásával szembesülve rádöbbenni arra, hogy az utódok mindent tönkretesznek.
– Ahogy érzékeltem: Jandó Jenő jobb szereti magát a zene és a zenei előadásmód által kifejezni, ön pedig az ő muzsikálásáról beszél a kimondott szavakkal…
– „Ez a kevéssé érzékeny hangszer…” – mondja Liszt a zongorára, noha tudhatjuk és hallhatjuk, milyen árnyalatok, indulatok csapnak föl belőle. Hihetetlen zenei kifejezési eszközök rejtőznek benne, csak annak kell megszólaltatnia, aki valóban ért hozzá. Jandó Jenő ezt nagyon tudja.
