A 3Bartók után újabb premiert ünnepelt az Operafesztivál. Hogy milyen műfajú volt is ez a premier, azon még az alkotók is tanakodnak. Puccini Bohémélet című operáját a Miskolci Operafesztivál felkérésére Zsoldos Béla zeneszerző, Müller Péter Sziámi szövegíró és Kerényi Miklós Gábor librettista és rendező „maiasította”. A június 9-i premier után 12-én is látható az előadás Miskolcon, amely a következő évadtól a budapesti Operettszínházba költözik. Délelőtt a Játékszínben kerekasztal beszélgetésen boncolgatták a témát: "Halott-e az opera?"
Négy fiatal, nagyreményű művész egy fűtetlen szobában – így kezdődik Puccini Bohémélete és így kezdődik a Bohém Casting című produkció is. Az előbbiek az 1830-as évek Párizsában, az utóbbiak a 2010-es évek Budapestjén remélik, hogy életük álma valóra válik. A pesti srácok életük első filmjét akarják leforgatni. Az ötlet megvan. „Bohémélet ma” – ez volna a film címe, tuti az ötlet, de nincs meg a pénz, kéne pár szász millió. És nincs meg a főszereplő sem. A casting eredménye kétségbeejtő: egyik Mimi gyatrább, mint a másik.
Az író, Rudi (Boncsér Gergely) egyedül marad a színen. Még dolgozna pár percet a forgatókönyvön (a többiek már egy producerrel tárgyalnak), és késve megérkezik egy csaj. Virág (Bordás Barbara) szintén a castingra jött. Hamar kiderül: megvan a főszereplő, és megtörténik az egymásra találás is, Mimi és Rodolfo – bocsánat – Virág és Rudi azon mód egymásba szeretnek.
Anettka (Puccini Musette-je) Molnár Ágnes alakításában könnyűvérű lány (kurva, mondják róla), aki összejön egy Ákos nevű producerrel. (Ő az, aki Puccininél kifizeti a bohémek tetemes számláját egy vendéglőben.) Ákos (Szabó P. Szilveszter) elmondja: egy gyógyszercég szponzorálja a filmet, de csak ha hepiend a vége (vagyis, gondolom, ha a gyógyszercég termékének hatására Mimi mégsem hal meg, hanem meggyógyul). A srácok felháborodnak: ez Puccini meghamisítása volna, hiszen Mimi meghal, és a párizsi bohémek rádöbbenek, hogy nem bohém az élet. Vita alakul ki az alkotóik között, hogy szabad-e ekkora engedményt tenni a pénz fejében.
Időközben kiderül, hogy Virág – akinek ugyebár a halálos beteg Mimit kéne alakítania –leukémiás. Összeér a jelen színpadi fikciójának a valósága az operai fikcióéval, vagyis az opera újraírja a történetet immár a mai fiatalok életében. Ahogyan a mai sztori – a pesti fiatalok története – beleköltözik Puccini operájába, úgy lép át az operáé a mai fiatalok életébe.
A nagy reménység Virág számára az, ha a producer által hozott gyógyszercég valóban szponzorálja a filmet, és mindenki megkapja a gázsiját. Így Virág-Mimi kapna egy esélyt arra, hogy kezeltesse magát…
A végére minden tisztázódik: Rudi már tudja, hogy Virág halálos beteg, Virág megbizonyosodik róla, hogy Rudi is szereti őt. Kiderül, hogy megvan a pénz a forgatásra, újra beindul a munka. Az utolsó jelenetben megjelenik a lázas önkívületben lévő Virág, és kéri, hogy a film (az opera) végét forgassák le. Mimi halálát énekli Virág, partnerként beáll mellé valódi szerelme, Rudi, és az ária végére a nő a karjaiban hal meg. A Puccini-opera vége és a fiatalok filmjének utolsó kockái így sűrűsödnek egyetlen jelenetbe.
A jelenetek sorrendje hűen követi az operát. A dallamok is Puccinié, csak popos-rockos hangzás (dobbal és elektromos gitárral) miatt a ritmus pergőbb. A színpadon mindenki folyton mozgásban van, néha mintha egy videoklipet látnánk valamelyik zenecsatornáról. Egy spangli is körbejár az elején, a szereplők pedig mind mai nyelvet beszélnek, „trendi szerkóban tolják”. A tragédia után pedig ütemes zenére gördül a tapsrend.
Puccini arra döbbentette rá a bohémeket (és minket, nézőket), hogy minden megoldódik: valahogy csak meglesz a lakbér, túl lehet élni szerelmünk hűtlenkedését, egyszer majd csak sikerül megírni a nagy művet, holnap is lesz mivel fűteni, és mindig kerül valami ennivaló az asztalra. Csak egyvalami nem oldódik meg, van valami, ami felfogatatlan és visszavonhatatlan: a halál. A Bohém casting végén a Mimi halálát eléneklő Virág valóban meghal, majd pár másodperc múlva teátrális mozdulattal ő inti be a vidám zenés tapsrendet. A közönség veszi a lapot, és ünnepelve tapsol a színészekkel együtt. Szomorúságra semmi ok.
Szentségtörés vagy hűség a műhöz? Műfajteremtés vagy zsákutca? Ezeket a gondolatokat boncolgatta Kerényi Miklós Gábor rendező a tapsrend végén. Arról beszélt, hogy olyan utakat keresett alkotótársaival, az Operafesztivál alapítóival – Kesselyák Gergellyel és Müller Péter Sziámival –, amely újra népszerűvé teszi az opera műfaját. Ennek a crossover kísérletnek egyik első állomása volt Puccini Bohéméletének aktualizálása a zene, a szöveg és a sztori tekintetében.
Színpadra lépett az egykori fesztiválalapító Müller Péter Sziámi is, aki a műfajok királynőjének nevezte az operát, és többek között arról szólt, hogy Bohém Castingnak nagy a tétje: sikerül-e megtalálni azt a műfajt, amely megtalálja az utat fiatalokhoz? És hozzátette: Azt hiszem, műfajt teremtettünk.
Ferenczi, Bohém FlashMob, Lélektan
A fesztivál második napján „meglepetés-előadásokkal”, úgynevezett flashmob-okkal szórakoztatta a főutcai kávézók vendégeit Eperjesi Erika és Kincses Károly operaénekesek.
A Szent István téri nagyszínpad fő programjában Ferenczi György és a Rackajam koncertjét hallhatta a közönség.
A Zenepalota a „Lélektan” című performasz helyszíne volt. A produkció a Miskolci Galéria és a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézet közös produkciója volt.
"Halott-e az opera? – a műfaj élve boncolása
„Halott-e az opera?” – a Miskolci Operafesztivál igazgatójának a sajtó által felkapott, „Az opera halott” kijelentése kapcsán a műfaj jövőjének témája került terítékre a „Bartók + Puccini 2012” alkalmával megrendezett kerekasztal-beszélgetésen. A fesztivál második napján a Játékszínben Kesselyák Gergely fesztiváligazgató, Kerényi Miklós Gábor (rendező, az Operettszínház főigazgatója), Szinetár Miklós (rendező, a Magyar Állami Operaház volt főigazgatója), Horváth Ádám (operaénekes, a Magyar Állami Operaház volt kormánybiztosa), Vajda János és Fekete Gyula operákat is író zeneszerzők szóltak hozzá a témához.
A Miskolci Operafesztivál jelmondata 2012-ben – Kodály után szabadon – a „Legyen az opera mindenkié!”. Ezért tűnt meglepőnek, hogy a fesztivál „Halott-e az opera?” címmel várta kötetlen eszmecserére a műfajban érdekelt zeneszerzőket (akiknek műveiből a Híd a jövőbe gálahangversenyen hallhat majd részleteket a közönség) és rendezőket (akik tradicionális operaelőadásokban, illetve a műfaj zenei/színpadi megújításán is gondolkodnak). No, meg a közönséget, amely nélkül sem a nyilvános beszélgetésnek, sem a színpadi műfajoknak, köztük az operajátszásnak sincs jövője.
Közönségdarabokat!
Erre utalt a beszélgetést fölvezető Kesselyák Gergely, a Miskolci Operafesztivál igazgatója is, aki úgy fogalmazott: vissza kell szerezni az opera tömegbázisát, amely nélkül a műfaj – álláspontja szerint – halálra van ítélve. Stratégiai hibaként említette ennek kapcsán, hogy a kortárs zeneszerzők elszakadtak a közönségtől, „elefántcsonttoronyban” ülnek, így az emberek zene iránti igénye átváltott a könnyen emészthető, nemegyszer igénytelen zenei klisékkel élő, fajsúlytalan könnyűzenére. Pedig az opera szerepét átvehette volna az operai igénnyel megírt musical, amelyben a zene a drámai kifejezés szolgálatában áll – hivatkozott Kesselyák Gergely Bernstein West Side Story-jára –, ám ez nem történt meg. A műfaji meghatározással sincs minden rendben – vélte –, hiszen Mozart Varázsfuvolája is daljátékként (Singspiel) született, ma viszont az egyik legszebb operaként tartjuk számon.
A Miskolci Operafesztivál minden esetre az élére szeretne állni az opera megújulásának: operaversenyre szóló felhívás készül, amelyben a zeneszerzőket arra inspriálná a fesztivál, hogy olyan új, melodikus „közönségdarabokat” írjanak, amellyel vissza lehet hódítani az operába a közönséget.
Élő műfaj
A „zenei nevelés” fontosságát hangsúlyozta Horváth Ádám operaénekes, aki szerint a gyerekekhez kell elvinni a műveket, mesélni kell nekik róla, és ezen keresztül évek alatt visszaszerezni az opera mára megkopott nimbuszát.
Szinetár Miklós ezzel egyet is értve, és ellent is mondva idézete a közismert graffiti-szöveget – „Isten halott! (Nietzche)”; „Nietzche halott! (Isten)” – amellyel azt kívánta érzékeltetni, hogy álláspontja szerint az opera nem halott, hanem igenis élő műfaj, amit lehet jól és rosszul a közönség elé állítani. Mint mondta: számára inkább a musical tűnik gyanúsan halottnak. Úgy látja, hogy az utóbbi évtizedekben kifulladt a műfaj, nem születnek maradandó produkciók, csupán a klasszikusokat írják újra a szerzők.
A ma világszerte játszott operák jó része bukás volt bemutatásuk idején, amelyeket néhány év múltán elfogadott és ünnepelt a közönség. A 20. század Puccinit követő zenei hangzásvilágának befogadásához viszont 100 év sem volt elegendő – vont párhuzamot Szinetár –, ezért alakult ki áthidalhatatlan szakadék a közönség és a kortárs opera között. Ha nem jelent örömet a zene, nincs hallgatósága – fogalmazott Szinetár Miklós, aki a klasszikus művekre utalva azért egyértelműsítette álláspontját: „Az opera túl régen él ahhoz, hogy meghaljon.”
Romlásnak indult
Tehát, vonhatta le a hallgatóság a következtetést, a kortárs zenét kell fogyaszthatóvá tenni Kodály országában, ahol a muzsika iránti fogékonyság már a zeneszerző-pedagógus halálát követő napon romlásnak indult – vette át a szót Vajda János. A zeneszerző szerint a Kodály-módszeren felnőtt generációk máig keresik az igényes muzsikát. Hangsúlyos szerep hárul tehát a gyerekek zenei nevelésére, a zenei nyelv gazdagságának megismertetésére, amelybe a tonális és atonális, a reneszánsz és a folklór egyaránt belefér – vélte a zeneszerző.
„Átjárásos műfajok”
A crossovernek – vagyis a műfajok keverése egy zeneművön belül – széles közönsége van manapság, tette hozzá Fekete Gyula zeneszerző. Mint fogalmazott: szerinte minden zenéhez meg lehet találni a közönséget.
Az „átjárásos műfajok” létrehozása mellett tört lándzsát Kerényi Miklós Gábor (KERO®). Nem véletlenül, hiszen rendezőként is jegyzi a Bohém Casting előadást, amely ősbemutatójának helyszíne a „Bartók + Puccini 2012”. A darab zenei alapja a Puccini-mű (Bohémélet) és az erre készült rockos-musicales átirat, amelynek cselekménye jelzésszerűen még idézi az eredeti történetet, a szövege (librettója) viszont már egyáltalán nem.
A műfaji változtatás/átjárás 21. századi kísérlet – véli Kerényi, aki szerint az átdolgozásoktól nem sérülnek az eredeti művek, így a Bohém Castingban is megmaradtak a Puccini-mű értékei. Az átdolgozások célja – fejtegette –, hogy bejöjjenek a színházba a nézők, akiknek érdeklődését a Bohém Castinghoz hasonló „átjárásos műfajok” megteremtésével is fel lehet kelteni. A műfaji nyitásra szerinte azért van szükség, mert a mai szerzők még nem találták meg a közönséget megérintő mitikus történeteket, merthogy szerinte az opera, az operett és a musical – a zenés színházi műfajok – mélyén mítoszok lakoznak, és ezek érintik meg a néző lelkét.
A színház és az opera közötti alapvető különbségként Szinetár Miklós még megjegyezte: míg a prózát ritkán nézik meg többször, az operát, amely számos impulzust közvetít a néző felé, újra és újra át kell élni ahhoz, hogy megértsék, és mindig felfedezhető benne valami új finomság.
Hallhatunk kortársakat?
A közönség soraiból kérdésként merült föl: miért nem kortárs operák bemutatójával keresik a választ a „halott-e az opera” kérdésére? Miért nincsenek a programban a jelenkori magyar operairodalom fontos alkotásai – Petrovics Emil, Szokolay Sándor, Vajda János, Fekete Gyula, Bozay Attila, Dargay Marcell művei –, hogy megláthassuk: van-e közönsége a műveiknek?
Válaszában Kesselyák Gergely elmondta: amikor átvette a fesztivál vezetését, már meghirdették: Bartók + Puccini lesz a 2012-es program. 20. századi zeneszerzők, köztük magyar komponisták, Vajda János és Fekete Gyula műveinek egy-egy részlete azonban a mostani fesztiválzáró gálán is felhangzik majd. A 2013-as fesztiváltól indulva azonban az az elképzelés, hogy kortárs szerzők művei is helyet kapjanak a programban. Ezt előlegezi meg a Híd a jövőbe gálahangversenyen kihirdetendő operaverseny felhívása is…