Elutasítom azt a gondolatot, hogy ma olyan ronda korban élünk, amikor már nem lehet igaz, ha valaki szép zenét ír. Kesselyák Gergely mondta ezt ki az interjúban, amelyet a nyár fontos kulturális vitája kapcsán készítettem vele. (Bujdos Attila – Észak-Magyarország, 2018. 10. 01.)
A vita a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Kovács János, a Magyar Állami Operaház első karmestere nyílt levelével kezdődött: ő a Bartók Plusz Operafesztivál felkérésére született RockGiovanni előadás kapcsán mondta el a véleményét. Ez a mű Mozart Don Giovanni című világhírű operájának átirata, Szűts Apor zeneszerző munkája, a Bartók Plusz Operafesztivál Ezrek Operája sorozatának részeként vitték színre, Vlad Troickij rendezésében Miskolcon, az Avasi kilátónál.
Kovács János levelére válaszolt Szűts Apor, és védelmébe vette a művet és a mű születését lehetővé tevő alkotói szándékot a Bartók Plusz Operafesztivál igazgatója, a Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művész karmester, rendező Kesselyák Gergely is. Vele beszélgettem. (A vita részleteiről a Sajtóvisszhang rovatunkban olvashatnak »)
Húsz éves ismeretség, személyes és szakmai jó kapcsolat fűzi Kovács Jánoshoz – nem kellett-e gondosabban fogalmaznia, mint ahogyan szeretett volna?
János nyitott, természetes és kedves személyiség. Velem is az. Ha elmondja a magáét, nem sértődöm meg, és nem okoz nehézséget, hogy válaszoljak neki. Mondjuk, ha ő tenne olyat, ami miatt a lelkiismeretem a megszólalásra, és a vele való vitára késztetne, valószínű nehéz dolgom lett volna. De így, mivel meg lettem szólítva, egyértelmű volt, hogy feleljek rá. A fesztiválról és Szűts Aporról volt szó. Való igaz, őt én rángattam bele, én kértem fel, hogy írja meg a RockGiovannit. Persze, felnőtt emberként dönthetett volna úgy, hogy nem teszi. Megbeszéltük az elején, hogy ezért alighanem kap majd hideget-meleget. Ennek ellenére vállalta.
A reakció ehhez képest kissé megkésett, hetekkel az operafesztiváli bemutató után írta meg a nyílt levelét Kovács János, aki nem látta az előadást. Így a vita nem is arról szól, hanem, hogy lehet-e ilyet csinálni. Egyfelől van tehát a tiszteleten és az értékek elismerésén alapuló elvek szigorú számonkérése: meddig terjed az alkotói szabadság. Másfelől a felismerés, hogy az alkotói szabadságnak vannak korokon átnyúló lehetőségei. És hiba, ha a kreatív elme nem próbál ki valamit, amit tehetne.
János is azt írta a levélben, hogy a jelenség ellen tiltakozik. De nem lehet tiltakozni egy előadás ellen, amit egészében nem látott, és így nem tudhatja, hogy az a jelenség közepén, vagy a perifériáján van, esetleg kívüle esik. A komolyzene elbóvlisodását én sem nézem jó szemmel. Azért nem, mert ha egy bizonyos réteg elmegy egy ilyen crossover – a zenei műfajokat keresztező – rendezvényre, nem tudja megítélni, hogy értéket kap, vagy sem. De mert a Für Elise-t játszották, kipipálhatja, hogy komolyzenei hangversenyen volt. Ha ez valakit becsatornáz a komolyzene szeretetébe, az viszont jó.
Az én generációm egyik útja az Emerson, Lake és Palmer trió klasszikus feldolgozásain át vezetett a komolyzenéhez. És akkor ezzel mit kezdjünk?
Szerintem a vízválasztó: a tehetség. A megszületett mű kreatív művészi munkával jött-e létre. Ha kreatív művészi munkával hozok létre valamit, az nem tud nem jó lenni. És azzal nem csapok be senkit. Nem azt állítom, hogy a közönség Mozart Don Giovanniját látja, hanem, hogy ez a Szűts Apor-féle RockGiovanni. Lehet, hogy valakinek nem tetszik a RockGiovanni, de hogy megszületett, az még nem írta felül az eredeti kottát: Mozart Don Giovannija száz év múlva is meghallgatható. A RockGiovanni nagyon egyértelműen kívül esik az értéktelen kategóriáján. Lehet, hogy valakinek nem tetszik maga a mű, de miért lenne baj, hogy ezt csináljuk?
A RockGiovanni annak a folyamatnak a részeként született, amellyel a Bartók Plusz Operafesztivál az opera jövőjét próbálja építeni. A vita visszaigazol-e valamit az ön számára mindabból, amit eddig tett: jó úton jár-e? Tekintsük úgy, ahogyan írta: „végre valami áttörte a hallgatás falát”. De befolyásolja-e ez a jövőt?
Jó, hogy volt vita. Jó, hogy végre átlépte valami az ingerküszöböt. A médiazajban nehéz figyelmet kapni. Olyan szempontból nem ösztökél a helyzet átgondolásra, hogy „hűha, rosszul csináltuk, ne ezen az úton járjunk tovább”. 2011-ban tettem közzé az új kor új operájának megszületéséért fogalmazott kiáltványomat. Ma is tartom: széles tömegeket megszólítani képes mai népopera nélkül az operajátszás múzeummá, társadalmi támogatottság híján rétegműfajjá szűkül. Olyan népoperát szeretnék, ami a mai musicalek sikerét tudja produkálni, az operával szemben támasztott művészi-művészeti eszközök használatával. Magyarán: képes összeegyeztetni a popularitást és az értékességet. Ez Shakespeare-től Mozarton át Pucciniig számos klasszikusnak sikerült. Nekem csak ajánlásaim vannak, próbálok az ehhez a célhoz vezető lehetséges utakat felvillantani. Az operafesztivál nem akarja megmondani, hogy mi a jó út. Odáig vagyunk biztosak a dolgunkban, hogy az nem jó, ha nincs sokakhoz szóló, értékes új opera. Elutasítom azt a gondolatot, hogy ma olyan ronda korban élünk, amikor már nem lehet igaz, ha valaki szép zenét ír. A klasszikus operaszerzők közül bizonyára mindenki látta a saját kora borzalmait, ennek ellenére remekművek születtek.
Az emberiség az utánuk következő időben jutott el az ipari méretű népirtásig, és ez a művészetben is új helyzetet teremtett.
Egyetértek. De lehet úgy is nézni, hogy miközben a művészet tükröt tart a világnak, a feladata az is, hogy kiutat mutasson. A kiútnak pedig muszáj valamilyen reménysugárnak lennie.
És ez: a zene minősége lenne?
Azt sem akarom megmondani, hogy mitől találja a fején a szöget a zene... ...Lehetséges ezt a kérdést gazdasági oldalról is megközelíteni. Az opera drága műfaj. Ha nem lesz tömegbázisa ötven év múlva, nem lesz, aki finanszírozza. Sem magánmecénás, sem szponzor, sem állami döntéshozó. Ha kevesek akarnak urizálni a közpénzekből, az nem fog menni. Biztos vagyok benne: a dolog természetével ellenkezik, hogy ne legyen opera, amit sokan szeretnek. Az nem lehet, hogy Puccinivel befejeződött az operairodalom, és ezután csak azokat játsszuk, akik addig alkottak.
Ha nem őket, kiket?
Az egyik irány a jazz felhasználása az operában. Amikor először mondtam, hogy szerintem Leonard Bernstein West Side Story-ja száz év múlva az operairodalom része lesz, eretnekként néztek rám. Ma már nem így van. Persze, lehet, hogy csak mert csodabogárnak tartanak... A másik irány az Erich Wolfgang Korngold-vonal. Ő a hollywoodi filmzeneszerzés atyja, hét gyönyörű operával. A Halott várost mi is játszottuk a fesztiválon. A filmzenés vonal, Nino Rotával, aki a Puccini-féle iskolát viszi tovább. Íme, három irány, amire van igény a világban, és ami vitathatatlan minőség.
Mi lenne az a tény, ami arról győzné meg, hogy célt ért?
A világ biztos megvan opera nélkül. Ha száz év múlva bezárnak az összes operaházat, szomorúak lennének, de valószínűleg senki sem sztrájkolna emiatt. Hogy van-e igény operára, azt nem tudom, de szerintünk kell, hogy legyen rá igény. És ehhez szükség van olyan művekre, amelyek életre keltik, fenntartják ezt az igényt. Ha meghirdetnek egy híres musicalt a Népstadionba, lábon elkel rá hetvenezer jegy, és a következő előadásra ugyanannyi. Ha meghirdetek a színházba egy Nabucco-előadást, jó ha hétszázan jegyet váltanak. Mi van a kettő között? Lehetséges-e lebontani a falat? Lehetséges-e a musicalbe beletenni azt a fajta zenei igényességet, amitől nem vész el a közönség számára a vonzereje? Azt kell ellesnünk: mi volt a titkuk azoknak, akik a saját korukban sikeresek voltak. Az egyik, a tartalom. Olyan dolgokkal foglalkoztak, ami az emberiséget akkor érdekelte, és amit az akkor élt emberek értettek, úgy is, hogy közük volt hozzá. Itt jegyzem meg, hogy az idei operaíró versenyre tizenkilenc mű érkezett, és kivétel nélkül mind jó, öt pedig egészen kiváló. Többnek bibliai a témája, szerepel ezekben Ádám – valóban, ez most foglalkoztatja az emberiséget: mi lesz vele, mi lesz a világgal. A másik: a nagy zeneszerzők az emberek által használt zenékből hoztak létre műalkotást, amire a közönség a sajátjaként ismert rá, tehát szerette ezeket. Szerintem Mozart ma elmenne, meghallgatná, mit játszanak a lagziban, a diszkóban, az estélyeken, és ebből írna operát, kitalálva, mi az a ritmus és vérmérséklet, amire harap a közönség. Ezért nem értem, hogy a rockot, mint jelenséget miért nem használják a zeneszerzők. Mozart biztosan használná.
Van a rockzenében egy operára való ötlet?
Nincs annyi. De a Don Giovanni sem három óra menüett.
