Az opera forrásvidékénél jártunk Vashegyi György kalauzolásában, aki Monteverdi három kamaradarabját – Tirsi e Clori, Il Combattimento di Tancredi e Clorinda, Sestina –, valamint Purcell kortalannak tűnő remekművét, a Dido és Aeneast vezényelte az Orfeo zenekar és Purcell kórus eladásában. A Prágai Nemzeti Színház Mozart Don Giovanniját hozta el a fesztiválra. Az orgonista Szamosi Szabolcs, valamint a szaxofonos és zeneszerző Dés László a miskolci evangélikus templomban Max Reger, Koloss István, Liszt Ferenc és Dés László szerzeményeit adta elő.
Don Giovanni for ever
Selmeczi György rendező-karmester a fiatalokból álló Auris társulattal adta elő az operát – ha jól emlékszünk ennyi év távlatából –, komorra hangolva. Igazi fesztiválhangulatot teremtett, hogy pár nappal később újra hallhattuk a Don Giovannit – ezúttal koncertszerű előadásban. A világhírű bariton, Renato Bruson (Don Giovanni) és Paolo Gavanelli (Leporello) hatalmas közönségsikert aratott, mert a két temperamentumos olasz a koncertből előadást varázsolt. A kritikákban tekintélyes szakemberek vetették fel, hogy valóban meg kell-e a rendezi egy operát, ha nagy kvalitású énekesek egy koncertet is képesek „előadásszerűvé” tenni.
Mozart Don Giovannija a világ operairodalmának kimeríthetetlen darabja, amelyet újra és újra játszani kell. A „Bartók +…” operafesztivál tíz éves történetében a Prágai Nemzeti Színház idei vendégjátéka volt a harmadik interpretáció. A 2003-as „Bartók + Mozart” programjai között kétszer is szerepelt a mű.Mielőtt az idei Don Giovannira rátérnénk, álljon itt egy idézet. Heller Ágnes filozófus az operafesztivál elméleti előadásainak keretében elemezte lenyűgöző eleganciával Mozart operáját 2003-ban. „A reneszánsznak két középkori eredetű reprezentatív hőse volt: Faust és Don Juan. Ez utóbbi Tirso de Molina vagy Molière feldolgozásában – a 17. század elején, illetve közepén – még pusztán egy spanyol nemesember – jobbára vígjátéki – története volt, aki szerette a nőket, kicsapongó volt, aztán pedig valami ok miatt pórul járt és elvitte az ördög. (…) A történet világdrámává válásának alapja a felvilágosodás korában teremtődött meg. Míg a régi, az előző kort a korlát, az újat a korlátlanság, legalább is az az utáni vágy jellemezte. Sem Faust, sem Don Juan nem elégszik meg azzal, amit a véges élet felkínál számukra, ám a végtelenséget nem a túlvilágon, az örök életben keresik, hanem még ezen a Földön. A végesben a végtelen elérése azonban lehetetlen, így tehát mindketten a lehetetlent hajhásszák. (…) Don Juan egyetlen törekvése, hogy minden nő az övé legyen, ám ő nem egy emberben keresi a végtelenséget, hanem a számsorban, a mennyiségben, annak újra és újra meghaladásában (…) törekvésének sem erkölcs, sem isteni törvény nem szab gátat.” (Heller Ágnes: A Don Giovanni-értelmezés)
Don Giovanni á la Prága
A Prágai Nemzeti Színház vendégjátéka (rendező: Václav Kašlík, Jiří Nekvasil) egy színházban játszódik, és mi, nézők nem szemlélői, hanem részesei vagyunk az éppen játszódó – vígjátéknak. Mulatságot ígért a Mozart korabeli közönségnek is az opera, erre utalt az eredeti cím: „A pórul járt parázna”, más fordításban: „A megbűnhődött kéjenc” (a „Don Giovanni” anno csak alternatív cím volt). A színpadkép egy 19. századi eklektikus kukucskaszínház nézőterének a tükörképe: a színpadon páholysorokat látunk, ahol játék közben fel-feltűnnek a szereplők, ott játszik Don Giovanni (Adam Plachetka) házi zenekara, miközben a csábító a Kőszobrot vacsorára várja, és előételként (táncos)nőket fogyaszt. A nyitány után felgyúlnak a színpadi páholyok fényei és kigyulladnak az igazi nézőtér lámpái is, vagyis egy térbe kerülünk mindazzal, ami a színpadon történik. Amikor Leporello (František Zahradníček) a Regiszteráriában a szőkék és barnák elősorolását végzi, rá is mutat a közönség soraiban ülő nőkre. Vagyis senki ne higgye, hogy csak a színpadon (az operában) történhet meg a feleségek és szerelmek „Don Giovanni” általi elhódítása: mindenki veszélyben van! A végén ki is derül, hogy a félelem nem alaptalan.
A prágai Don Giovanni kifejezetten vidám előadás. A címszereplő szívtipró, a szolgája talpraesett. Az elcsábításra kiszemelt nők (Donna Anna – Maida Hundeling, Donna Elvira – Pavla Vykopalová, Zerlina – Kateřina Kněžíková) inkább hisztérikusak, a vőlegények (Don Ottavio – Otokar Klein, valamint Mazetto – Zdeněk Plech) odaadók és pipogyák. Nos, ezzel a társasággal Don Giovanni bizony alaposan a bolondját járatja (miközben arra kevesebb hangsúly esik, hogy az opera során a lovagnak egyetlen hódítása sem sikerül). A gaz csábítót leleplezni akaró Don Ottavio egy ókori római hadvezér színpompás maskarájában vezeti a lovag palotájában folyó mulatságba kedvesét, Donna Annát (akit Don Giovanni megpróbált elcsábítani, és akinek apját, a kormányzót párbajban megölte) és Donna Elvirát (akit szintén elcsábított Don Giovanni, és aki nem akarja hagyni, hogy a férfi kicsússzon a kezei közül). Egy nagyvonalú csábítóval szemben ilyen maskarában felvonulni, minimum mulatságos. Amikor pedig Don Giovanni az esküvőjéről elcsábított Zerlinát a házba hívja, hogy ott folytassák a mulatságot, a lakájok készségesen járkálnak tele tálcákkal a násznép között, de végül senki sem kap semmit – egy spanyol nemes csak nem mulat tényleg együtt a parasztjaival! (A prágaiaknál inkább polgárfélék adják a népet.) Csak – zavaró – kulisszák ők ahhoz, hogy az úr elcsábítsa a paraszt/polgár Zerlinát (és jól helyben hagyja, nevetségessé tegye a vőlegényét, Mazettót). Egy szó, mint száz: sok apró, finom vicc és geg színezte a prágai előadást, ezek számát a főszereplők színészi teljesítménye mellett az akrobatikus mozgású pimasz lakájhad könnyed játéka tovább szaporította.
Václav Kašlík és Jiří Nekvasil rendezői koncepciójában nem a mindenen felül-kívül álló nagyság (nagyvad) pusztulásba vezető útját láttuk, akit csak a szellemé lett kormányzó (Miloslav Podskalský) tud letaszítani a pokolba, hanem a csábító történetét. Itt a pokol is csak egy színpadi nyílás, amit a végső sextettben mosolyogva és elégedetten nézegetnek az önmagukat „jó embereknek” tituláló sértettek és a magára maradt Leporello, miközben azt éneklik, hogy „mindig olyan a gaz halála, amilyen az élete volt”. A sextett végén azonnal meg is hajolnak (hiszen itt van az operán belülre rendezett előadás végső pillanata), ám akkor, hirtelen – ahogy a rugós ördög pattan ki a ládikából –, a jobb oldali takarásból éles reflektorfényben idétlen vigyorral bekukucskál Don Giovanni: Hahó, itt vagyok megint!
Interjú rendezővel (Jiří Nekvasillal Bolla Milán beszélgetett – MR3 Új Zenei Újság, 2010. 06. 20.)
Idősíkok – kritika az előadásról »
Dido (és Aeneas) a kifutón
Purcell kórus) előtt, a boszorka (Baráth Emőke) intrikáit a „szépségiparban” űzi, Aeneas (Kovács István) pedig a nézők soraiból előlépve epedezik a magasban lépkedő manökenért, Didoért (Megyesi Schwartz Lúcia). A darab rendezője, Káel Csaba így képzelte fogyaszthatóvá tenni Vergilius antik históriáját. Az előadások karmestere, Vashegyi György ebben nem lát semmi kivetnivalót. Úgy fogalmaz: „Célunk, hogy a zenében meglévő gesztusokat, a zene drámai erejét minél hatásosabban jelenítsük meg a színpadon.”
Furcsa kép, ha egy három és fél évszázados, 1689-ben írt barokk opera 21. századi miliőben, egy divatbemutató kifutójára szcenírozva jelenik meg. Márpedig Purcell Dido és Aeneas történetében a Varázsló napszemüveges divatdiktátorként flangál a színen az őt istenítő nép (a– Sokan méltányolják igyekezetét, amit a régi zene megismertetéséért tesz. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a műfaj elsősorban a kuriózumok iránt érdeklődő közönséget lelkesíti leginkább…
– A közönség csak a közül választhat, amit kínálatként kap. Az Orfeo zenekarnak és a Purcell kórusnak komoly törzsközönsége van a Művészetek Palotájában, van tehát érdeklődés a régizene iránt. Más kérdés, hogy a tevékenység finanszírozása húsz éve megoldatlan. Egy szimfonikus zenekarhoz képest nekünk sokkal gazdagabb repertoárunk van.
– Pedig önre és zenekarára szinte csak mint a régizene specialistáira tekintenek…
– Ez számomra is furcsa, hiszen 1610 és 1860 közötti zenét egyaránt játszunk. Ez kétszázötven év, amiből még nagyon sok megmutatnivalónk van a közönségnek. Érdemes megnézni, hogy például Franciaországban vagy Németországban hány olyan fesztivált tartanak, amelyeken az évszázadokkal ezelőtti muzsika áll a középpontban. Ma már nem az a kérdés, hogy a régizene fontos irányzat-e Európában, hanem az, hogy Magyarországon mikor tudunk az európai gyakorlathoz fölzárkózni. Nem érzem, hogy alapvető különbség lenne Brahms és Monteverdi között, csak más a tradíció. A romantikus repertoárnak van egy többé-kevésbé folyamatos előadói hagyománya, amely egyrészről nagyon jó, másrészről azonban emiatt hajlamosak vagyunk abban a félreértésben ringatni magunkat, hogy azt gondoljuk, tudjuk, hogyan kell ezeket a zenéket játszani. A töretlen tradíció sokszor egészen máshová viszi az előadókat, mint ami a zeneszerzők szándéka volt.
– A barokk kori zene mai interpretációja eszerint afféle „tapogatózás a sötétben”?
– A hangszerek szempontjából föltétlenül. A régi korok hangszerei a maguk korában, ahhoz a zenéhez a legjobbak voltak. Gyakran fölvetik, mennyire örült volna Beethoven egy Steinway zongorának. Meglehet. Viszont akkor nem azokat a darabokat és nem úgy írta volna meg, ahogy azokat ma ismerjük. Brahms, aki viszont az 1870-es években kapott egy Steinwayt, és imádta a hangszert, megírta rajta a B-dúr zongoraversenyt. De meg sem fordult a fejében, hogy a zongorát kamarazenére használja. A zeneszerzők saját korukban általában egy-egy előadásra koncentráltak, egy-egy előadó lebegett a szemük előtt – ilyen értelemben a művek saját korukhoz kötöttek. Ehhez mi már csak a leírt zenén keresztül tudunk közel férkőzni. A mű le van írva, csak el kell tudni olvasni. Minél távolabbi korok zenéjét vizsgáljuk, annál különlegesebb és sokrétűbb olvasási technikára van szükség. Olyan ez, mint amikor valaki a hieroglifákat akarja megfejteni. Nekünk az a célunk, hogy zeneileg egy adott kor – Purcell esetében ez a 17. század – előadói elvei alapján, annak a kornak a hangszereit, hangzásideálját vegyük alapul akkor is, ha – adott esetben – színpadi értelmezésben egy modern elképzelés születik belőle. A Dido és Aeneas is ilyen, 20-21. századi szituációba helyeztük az antik történetet. Egy divatbemutató eseményeihez igazítjuk a korabeli dramaturgiát.
– A Dido és Aeneas bizonyára a maga korában sem volt egy mindennapos opera…
– Olyannyira nem, hogy Purcell kortársai nem is ismerték a művet! Egyetlen ismert előadása 1689-ben volt, és nem szerepelt a szerző valamennyi munkáját egybefogó Orpheus Britannicus két vaskos kötetében sem. A mai kor embere viszont Purcelltől csak a Dido-t ismeri, amit nehéz úgy befogadni, hogy nem ismerjük sem a többi művét, sem azt, hogy élete során miként változott a stílusa.
– A fesztiválon elsőként a Balassi-kortárs Monteverditől hallhattunk műveket…
– A Tirsi e Clori egy ballo concertato 1619-ből, az egyetlen felhőtlenül vidám zene az est műsorában. Utána a Tancredi és Colinda következett. Fennmaradt hozzá a szerző előszava, amelyben leírja az első, 1624-es velencei előadás körülményeit. Monteverdi színi utasításokat is ad az előadáshoz, de vélhetően ez egy koncertszerűen előadandó darab, miután az énekelni való szöveg 95 százalékát a testo, azaz a narrátor mondja el. Zárásként választottuk a Sestinát – az ötszólamú gyászmadrigál ciklus jól rímel a Dido zárókórusához. A mű különlegessége, hogy szövege költészeti szempontból is virtuóz. Az udvari költő, Scipione Agnelli írta, hat különálló versszakból áll, mindegyik hatsoros, és a hat versszak mind a hat sora ugyanazzal a hat szóval fejeződik be.
– Fölkészülhetett előre a hallgatóság erre a 16. századot idéző operai élményre?
– Nem valószínű. A magyar közönséggel akkor lehetne igazán megszerettetni ezt a műfajt, ha egy ilyen koncert, mint mostani, itt az operafesztiválon, egy évben nem csak egyszer hangozhatna el.