Dido (és Aeneas) a kifutón
Dido és AeneasFurcsa kép, ha egy három és fél évszázados, 1689-ben írt barokk opera 21. századi miliőben, egy divatbemutató kifutójára szcenírozva jelenik meg. Márpedig Purcell Dido és Aeneas történetében a Varázsló napszemüveges divatdiktátorként flangál a színen az őt istenítő nép (a Purcell kórus) előtt, a boszorka (Baráth Emőke) intrikáit a „szépségiparban” űzi, Aeneas (Kovács István) pedig a nézők soraiból előlépve epedezik a magasban lépkedő manökenért, Didoért (Megyesi Schwartz Lúcia). A darab rendezője, Káel Csaba így képzelte fogyaszthatóvá tenni Vergilius antik históriáját. Az előadások karmestere, Vashegyi György ebben nem lát semmi kivetnivalót. Úgy fogalmaz: „Célunk, hogy a zenében meglévő gesztusokat, a zene drámai erejét minél hatásosabban jelenítsük meg a színpadon.”
– Sokan méltányolják igyekezetét, amit a régi zene megismertetéséért tesz. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a műfaj elsősorban a kuriózumok iránt érdeklődő közönséget lelkesíti leginkább…
– A közönség csak a közül választhat, amit kínálatként kap. Az Orfeo zenekarnak és a Purcell kórusnak komoly törzsközönsége van a Művészetek Palotájában, van tehát érdeklődés a régizene iránt. Más kérdés, hogy a tevékenység finanszírozása húsz éve megoldatlan. Egy szimfonikus zenekarhoz képest nekünk sokkal gazdagabb repertoárunk van.
– Pedig önre és zenekarára szinte csak mint a régizene specialistáira tekintenek…
– Ez számomra is furcsa, hiszen 1610 és 1860 közötti zenét egyaránt játszunk. Ez kétszázötven év, amiből még nagyon sok megmutatnivalónk van a közönségnek. Érdemes megnézni, hogy például Franciaországban vagy Németországban hány olyan fesztivált tartanak, amelyeken az évszázadokkal ezelőtti muzsika áll a középpontban. Ma már nem az a kérdés, hogy a régizene fontos irányzat-e Európában, hanem az, hogy Magyarországon mikor tudunk az európai gyakorlathoz fölzárkózni. Nem érzem, hogy alapvető különbség lenne Brahms és Monteverdi között, csak más a tradíció. A romantikus repertoárnak van egy többé-kevésbé folyamatos előadói hagyománya, amely egyrészről nagyon jó, másrészről azonban emiatt hajlamosak vagyunk abban a félreértésben ringatni magunkat, hogy azt gondoljuk, tudjuk, hogyan kell ezeket a zenéket játszani. A töretlen tradíció sokszor egészen máshová viszi az előadókat, mint ami a zeneszerzők szándéka volt.
Vashegyi György– A barokk kori zene mai interpretációja eszerint afféle „tapogatózás a sötétben”?
– A hangszerek szempontjából föltétlenül. A régi korok hangszerei a maguk korában, ahhoz a zenéhez a legjobbak voltak. Gyakran fölvetik, mennyire örült volna Beethoven egy Steinway zongorának. Meglehet. Viszont akkor nem azokat a darabokat és nem úgy írta volna meg, ahogy azokat ma ismerjük. Brahms, aki viszont az 1870-es években kapott egy Steinwayt, és imádta a hangszert, megírta rajta a B-dúr zongoraversenyt. De meg sem fordult a fejében, hogy a zongorát kamarazenére használja. A zeneszerzők saját korukban általában egy-egy előadásra koncentráltak, egy-egy előadó lebegett a szemük előtt – ilyen értelemben a művek saját korukhoz kötöttek. Ehhez mi már csak a leírt zenén keresztül tudunk közel férkőzni. A mű le van írva, csak el kell tudni olvasni. Minél távolabbi korok zenéjét vizsgáljuk, annál különlegesebb és sokrétűbb olvasási technikára van szükség. Olyan ez, mint amikor valaki a hieroglifákat akarja megfejteni. Nekünk az a célunk, hogy zeneileg egy adott kor – Purcell esetében ez a 17. század – előadói elvei alapján, annak a kornak a hangszereit, hangzásideálját vegyük alapul akkor is, ha – adott esetben – színpadi értelmezésben egy modern elképzelés születik belőle. A Dido és Aeneas is ilyen, 20-21. századi szituációba helyeztük az antik történetet. Egy divatbemutató eseményeihez igazítjuk a korabeli dramaturgiát.
– A Dido és Aeneas bizonyára a maga korában sem volt egy mindennapos opera…
– Olyannyira nem, hogy Purcell kortársai nem is ismerték a művet! Egyetlen ismert előadása 1689-ben volt, és nem szerepelt a szerző valamennyi munkáját egybefogó Orpheus Britannicus két vaskos kötetében sem. A mai kor embere viszont Purcelltől csak a Dido-t ismeri, amit nehéz úgy befogadni, hogy nem ismerjük sem a többi művét, sem azt, hogy élete során miként változott a stílusa.
– A fesztiválon elsőként a Balassi-kortárs Monteverditől hallhattunk műveket…
– A Tirsi e Clori egy ballo concertato 1619-ből, az egyetlen felhőtlenül vidám zene az est műsorában. Utána a Tancredi és Colinda következett. Fennmaradt hozzá a szerző előszava, amelyben leírja az első, 1624-es velencei előadás körülményeit. Monteverdi színi utasításokat is ad az előadáshoz, de vélhetően ez egy koncertszerűen előadandó darab, miután az énekelni való szöveg 95 százalékát a testo, azaz a narrátor mondja el. Zárásként választottuk a Sestinát – az ötszólamú gyászmadrigál ciklus jól rímel a Dido zárókórusához. A mű különlegessége, hogy szövege költészeti szempontból is virtuóz. Az udvari költő, Scipione Agnelli írta, hat különálló versszakból áll, mindegyik hatsoros, és a hat versszak mind a hat sora ugyanazzal a hat szóval fejeződik be.
– Fölkészülhetett előre a hallgatóság erre a 16. századot idéző operai élményre?
– Nem valószínű. A magyar közönséggel akkor lehetne igazán megszerettetni ezt a műfajt, ha egy ilyen koncert, mint mostani, itt az operafesztiválon, egy évben nem csak egyszer hangozhatna el.
