Don Giovanni á la Prága
Don GiovanniA Prágai Nemzeti Színház vendégjátéka (rendező: Václav Kašlík, Jiří Nekvasil) egy színházban játszódik, és mi, nézők nem szemlélői, hanem részesei vagyunk az éppen játszódó – vígjátéknak. Mulatságot ígért a Mozart korabeli közönségnek is az opera, erre utalt az eredeti cím: „A pórul járt parázna”, más fordításban: „A megbűnhődött kéjenc” (a „Don Giovanni” anno csak alternatív cím volt). A színpadkép egy 19. századi eklektikus kukucskaszínház nézőterének a tükörképe: a színpadon páholysorokat látunk, ahol játék közben fel-feltűnnek a szereplők, ott játszik Don Giovanni (Adam Plachetka) házi zenekara, miközben a csábító a Kőszobrot vacsorára várja, és előételként (táncos)nőket fogyaszt. A nyitány után felgyúlnak a színpadi páholyok fényei és kigyulladnak az igazi nézőtér lámpái is, vagyis egy térbe kerülünk mindazzal, ami a színpadon történik. Amikor Leporello (František Zahradníček) a Regiszteráriában a szőkék és barnák elősorolását végzi, rá is mutat a közönség soraiban ülő nőkre. Vagyis senki ne higgye, hogy csak a színpadon (az operában) történhet meg a feleségek és szerelmek „Don Giovanni” általi elhódítása: mindenki veszélyben van! A végén ki is derül, hogy a félelem nem alaptalan.
A prágai Don Giovanni kifejezetten vidám előadás. A címszereplő szívtipró, a szolgája talpraesett. Az elcsábításra kiszemelt nők (Donna Anna – Maida Hundeling, Donna Elvira – Pavla Vykopalová, Zerlina – Kateřina Kněžíková) inkább hisztérikusak, a vőlegények (Don Ottavio – Otokar Klein, valamint Mazetto – Zdeněk Plech) odaadók és pipogyák. Nos, ezzel a társasággal Don Giovanni bizony alaposan a bolondját járatja (miközben arra kevesebb hangsúly esik, hogy az opera során a lovagnak egyetlen hódítása sem sikerül). A gaz csábítót leleplezni akaró Don Ottavio egy ókori római hadvezér színpompás maskarájában vezeti a lovag palotájában folyó mulatságba kedvesét, Donna Annát (akit Don Giovanni megpróbált elcsábítani, és akinek apját, a kormányzót párbajban megölte) és Donna Elvirát (akit szintén elcsábított Don Giovanni, és aki nem akarja hagyni, hogy a férfi kicsússzon a kezei közül). Egy nagyvonalú csábítóval szemben ilyen maskarában felvonulni, minimum mulatságos. Amikor pedig Don Giovanni az esküvőjéről elcsábított Zerlinát a házba hívja, hogy ott folytassák a mulatságot, a lakájok készségesen járkálnak tele tálcákkal a násznép között, de végül senki sem kap semmit – egy spanyol nemes csak nem mulat tényleg együtt a parasztjaival! (A prágaiaknál inkább polgárfélék adják a népet.) Csak – zavaró – kulisszák ők ahhoz, hogy az úr elcsábítsa a paraszt/polgár Zerlinát (és jól helyben hagyja, nevetségessé tegye a vőlegényét, Mazettót). Egy szó, mint száz: sok apró, finom vicc és geg színezte a prágai előadást, ezek számát a főszereplők színészi teljesítménye mellett az akrobatikus mozgású pimasz lakájhad könnyed játéka tovább szaporította.
Václav Kašlík és Jiří Nekvasil rendezői koncepciójában nem a mindenen felül-kívül álló nagyság (nagyvad) pusztulásba vezető útját láttuk, akit csak a szellemé lett kormányzó (Miloslav Podskalský) tud letaszítani a pokolba, hanem a csábító történetét. Itt a pokol is csak egy színpadi nyílás, amit a végső sextettben mosolyogva és elégedetten nézegetnek az önmagukat „jó embereknek” tituláló sértettek és a magára maradt Leporello, miközben azt éneklik, hogy „mindig olyan a gaz halála, amilyen az élete volt”. A sextett végén azonnal meg is hajolnak (hiszen itt van az operán belülre rendezett előadás végső pillanata), ám akkor, hirtelen – ahogy a rugós ördög pattan ki a ládikából –, a jobb oldali takarásból éles reflektorfényben idétlen vigyorral bekukucskál Don Giovanni: Hahó, itt vagyok megint!
Interjú rendezővel (Jiří Nekvasillal Bolla Milán beszélgetett – MR3 Új Zenei Újság, 2010. 06. 20.)
