Richard Strauss: DaphneGenerációk nőttek föl úgy Magyarországon, hogy élőben nem hallhatták Richard Strauss Daphne című operáját. Hat évtizednyi csend után a Strauss-művet a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Nemzeti Énekkar a Miskolci Nemzetközi Operafesztivállal együttműködve, kiváló szólistákkal mutatta be a „Bartók + Európa 2010” programjában. Kelet-európai ősbemutató helyszíne volt a Kamaraszínház: Elena-Cats Chernin Dühöngő élet című kortárs operáját (az antwerpeni Vlaamse Operában 2010. április 24-én bemutatott művet) elsőként Miskolcon találkozhatott a közönség. A tizedik napot az Amadinda ütőegyüttes koncertje zárta a Nyári Színházban.
Daphne, hat évtized után újra
Kocsis ZoltánA Nemzeti Filharmonikusok Daphne-előadása a jubileumi fesztivál egyik sikerdarabja volt – erre enged következtetni az a tapsvihar, amellyel a közönség fogadta az előadást. Köszönhető ez a kiválóan felkészített zenekarnak, és azoknak a remek szólistáknak – Rost Andrea (Daphne), Janez Lotrič (Apollo), Horváth István (Leukipposz), Iulia Merca (Gaia), Palerdi András (Peneiosz) –, akik feledhetetlenné tették az élményt. Az énekesek teljesítményét a karmester, Kocsis Zoltán így értékelte: „Milyen boldog lett volna Strauss, ha hallja, mennyire nem szokványos és sztereotip módon közelítjük meg a muzsikáját, hanem igazi, komoly szeretettel. Másként nem is lehet ehhez a műgonddal megformált darabhoz hozzáállni.” Kocsis Zoltánnal a bemutatót követően beszélgettünk.
– Mi lehet az oka annak, hogy Straussnak – többek között – ezt a művét sem játszották több mint hat évtizeden át Magyarországon?
– Richard Strauss is azon szerzők közé tartozik, akit a fő műveinek bemutatásával elintézhetőnek tartanak. Figyelmen kívül hagyják azt az axiómát, hogy a legnagyobb mestereknek a szösszenetei is többet érnek, mint a másodrendű alkotók legjobbnak tartott darabjai.
– A Daphne, bár operaként jegyzett darab, mégsem egészen operai műnek tűnik.
– A Daphne tulajdonképpen egy szomorújátékba hajló pásztorjáték. Akár jelképesnek is vehetjük, hogy a zenetörténet első operája, az olasz Jacopo Peri műve szintén a Daphne témájára készült. Ez a darab sajnos elveszett, de pontosan tudjuk, hogy a Firenzei Camerata 1597-ben bemutatta. Az a darab is misztériumjátékból alakult ki, mint végső soron az a műfaj, amit ma operának nevezünk.
Rost Andrea (Daphne) és Horváth István (Leukipposz)– Vezénylés közben úgy láttam, roppant élvezte Strauss muzsikáját, ami hatással volt az énekesekre, a zenekarra és a kórusra is…
– Bele sem fogok olyan zenébe, amit nem élvezettel csinálok! Most, hogy egy szinten álltunk a színpadon, a szokásosnál is közvetlenebb kontaktust sikerült kialakítani velük, az általánosan megszokottnál így jobban együtt volt az énekes és hangszeres matéria. Ha mindig ilyen színvonalú operaelőadások hangzanának el Magyarországon, akkor szerintem az égvilágon semmi baj nem lenne ezzel a műfajjal nálunk. Ezzel szemben nagyon sok elnagyolt, részleteiben nem igazán kidolgozott produkcióval lehet találkozni.
– Mi lesz a sorsa a Daphnénak, hiszen rettentő sok munka van abban, míg egy előadás összecsiszolódik…
– Sok munka volt az operafesztiválon tavaly bemutatott Schönberg Mózesében, vagy a 2008-as Debussy-bemutatóban, a Pelléasban is. Azokat eddig kétszer játszottuk, ami szerintem nem baj. Nem hiszem, hogy okvetlenül csakis sorozatban lenne érdemes műveket játszani. Az viszont biztos, hogy a jövőben szeretném elővenni Straussnak azokat az operáit, amelyeket Magyarországon ritkán, vagy még egyáltalán nem játszottak. Ezekből elég sok van: a Tűzínség, a Capriccio, az Intermezzo, A hallgatag asszony, Az árnyék nélküli asszony, A béke napja. Ez utóbbi a harminc éves háború idején játszódó történet alapján íródott, és Strauss kívánsága szerint éppen a Daphnéval együtt kellene egy estén előadni.
– Mi az oka annak, hogy ennyire vonzódik Richard Strausshoz?
– Munkásságát és személyét megpróbálják elintézni a „késő romatikus” és az „anakronisztikus” jelzőkkel, de én ennél sokkal fontosabb szerzőnek tartom. Nem szabad elfelejteni, hogy a 19. század utolsó évtizedében Strauss volt a legnaprakészebb, legavantgárdabb komponista. Ő vette rá Schönberget, hogy foglalkozzon Maeterlinck Pelléasával, és ő taposta ki számára az első berlini állást. Straussot hajlamosak vagyunk annak alapján megítélni, ami a náci Németországban történt – de ideje lenne ezen túllépni! (Richard Strauss többek között a Német Birodalmi Zenei Kamara, a Reichsmusikkammer elnöke volt – a szerk.)
– Ön szerint miért nyúlt a 20. század harmincas éveiben egy zeneszerző antik történethez?
– A németek mindig is vonzódtak a görög kultúrához, és Strauss korának egyik legműveltebb zeneszerzője volt, aki mélyen ismerte az antik történeteket. De felesleges kapcsolatba hozni ezt az operát az akkori Németországban végbement eseményekkel. Szerintem ugyanis Strauss apolitikus volt. Ha meghallgatjuk a Metamorfózisok című művét, az mindennél többet elárul azokról az érzésekről, amelyek foglalkoztatták. Ő egyszerűen csak alkotott, akkor is, amikor anakronisztikusnak vagy túlhaladottnak kiáltották ki. Jól is tette, mert így meg tudta őrizni művészi integritását.
Természetazonos mestermű – kritika az előadásról »
Tinédzseropera – Dühöngő élet
Elena Kats-Chernint. Dühöngő életYou are guilty! (Bűnös vagy!) – énekli a felnőttek (pap, tanár, üzletember, szülő…) feketébe öltözött, nyársat nyelt, kispolgári kórusa, és rámutat Helenára, a tinilányra, akit kitaszítanak maguk közül. (Hogy mi is a bűne, azt sajnos feliratok híján és a műsorfüzeti zanzák alapján nem tudtuk kideríteni, és az énekelt angol sem érthető jobban, mint bármely más nyelvű opera.) De talán nem is fontos ez. Világosan átélhető felütés, egy tinédzser azonnal rá tud hangolódni erre a szituációra.
Ugyanis nekik, a tinédzsereknek, huszonéveseknek készült az antwerpeni Vlaamse Opera előadása. Mint azt az intendánsától megtudtuk, olyan fiatalok számára, akik talán még életükben nem jártak operában, akik nem ismerik a színpadi zeneirodalom klasszikusait sem – többek között éppen azért, mert azoknak sem a témája, sem a zenéje nem kötődik az ő életükhöz, ahogy mondani szokás: nem arra reflektál. Az antwerpeniek éppen ezért olyan operát szerettek volna létrehozni, ami új és éppen ezt a korosztályt célozza meg. Erre kérték fel a német irodalmi, filmes és színházi berkekben jól ismert, díjakkal elhalmozott, neves színházakban rendező cseh származású, Svájcban élő Igor Bauersimát, akié a sztori, a librettó és a látvány, valamint a szovjet gyökerekkel rendelkező – Taskentben, Üzbegisztánban született –, Ausztráliában élő zeneszerzőt, Elena Kats-Chernint. A The rage of life (Dühöngő élet) témáját, zenéjét, látványvilágát tekintve is kifejezetten a tizenévesekre hangolt darab. Ez már önmagában is érdeklődésre tarthat számot nálunk, hiszen a mi színházi gyakorlatunkban éppen ez a korosztály nem kap szinte semmit. Pontosabban – szerencsés esetben – bábos és mesejátékos színházi szocializáció után, egyből felnőtteknek szóló darabokat.
Leif (Tobias Hächler) és az Anya (Birgit Langernhuysen)Leif (Tobias Hächler) szerelmes Helenába (Lisbeth Devos), akit bűnösnek kiállt ki a társadalom, és ezért elrejtőzik. Leif szülei, akik nyilván nem pártolták ezt a kapcsolatot, közlik a fiukkal, hogy Helena meghalt. A fiú ezt nem hiszi el, ezért a lány keresésére indul. Hogy mi az, ami a történések során ebből (vagy az egész?) a kétségbeesett Leif fejében játszódik le, és mi történik meg valóságban, talán nem is annyira érdekes. Az események stációi a fontosak: vita a szülőkkel, testvérekkel, Helena meséje a korrupt politikusokról, a pszichiátriai osztály, ahol benyugtatózzák a srácot, és a menekülés, a hajléktalanok erőszakoskodása…
A darab elején esetlen szerelmes slágert fabrikál Leif, akivel a fiatal közönség könnyen azonosulhat. Az okoskodó, a felelős életre figyelmeztető, prédikáló szülők ismerős helyzetet vázolnak: a felnőttek olyat kérnek a gyereküktől, amit az nem érthet meg. Két külön világ. A fiú menekülőre fogja. De hová meneküljön? Segít az út az élet értelmének, a szerelemnek a megtalálásában? Vagy bele kell poshadni a felnőttek világába? A kitörés története, az önvédelemből elkövetett gyilkosság nem lázadásra biztat, csupán kiélezett helyzetek sorát mutatja, benne a szabadsághoz vezető út nehézségeinek a végletekig feszített megjelenítését látjuk. Csak a beleszürkülés van ingyen (persze látszólag csupán, mert az ára éppen a szabadság, a személyiség elvesztése), a szabadság megtalálása viszont veszélyes utakra viszi az embert. Leif és Helena menekülésük végén egy iparcsarnok csatornájába ugrik, a zuhanás végén pedig egy idilli világban találják magukat, ahol Leif pecázik, és évődve csókolózik Helenával. Megérkeztek volna?
Vetített dizájnElena Kats-Chernin zenéje számos stílust szólaltat meg, a dallamos, slágeres, dzsesszes hangzástól az atonálisra emlékeztető énekelt beszédig. A zene jól követi és világosan rajzolja meg a jellemeket (az énekesek mind jó színészek is). A változatos muzsika kiválóan szolgálja a finoman az action-re fókuszáló művet. Az énekelt beszéd az egyszerű színházi játékkal párosulva természetessé, magától értetődővé tette a színpadi létezést – világot teremtett. Az opera világpremierje 2010. április 24-én volt Antwerpenben. Külön öröm, hogy alig két hónappal később Miskolcon is láthattuk a művet, ráadásul új zenekari kísérettel: Daniel Inbal, a Vlaamse karmestere tanította be a különleges ütőhangszerekkel és elektromos gitárral remekül megszólaló Camerata Miskolc kamarazenekart.
Az előadást lenyűgözően szolgálta a díszlet (a rendező munkája): a fal síkjából kihúzható, betolható kocka elforgatva hol könyvespolc, hol a pszichiátriai intézet kórterme emeletes ágyakkal, hol egy iparcsarnok kiemelkedő része lépcsővel. A kockára és a háttérre vetített terek (Leif szüleinek design lakása, a rideg kórházi folyosók, a lepukkant iparcsarnokok, a magas házak tetői városi látképpel) pedig időnként a szereplők szemszögét követve mozogtak, elfordultak. A videómunka (Georg Lendorff) úgy volt lenyűgözően szembeszökő, hogy a rendezés többi részletével egyenrangú dinamizmussal járult hozzá a színpadi világ kialakításához. A fiú és az anyja közötti vita közben a ’legcoolabb’ betűformákból volt a falra vetítve a szöveg, mintha egy zenecsatorna igényes clipjét láttuk volna. Amikor a két fiatal a csatornába ugrik, a vetítés hátborzogatón érzékelteti a zuhanást, és már a testek becsapódására számítunk, amikor elképesztő robajjal szó szerint elénk, nézők elé dől a három méter magas és legalább tíz méter széles díszletfal. A színpad háromdimenziós mesekönyv idilli tájává alakul, amiben végre zavartalanul egymásra találhat a két fiatal.
Hogy mindaz, amit láttunk, csak a fiú fantáziájában kelt-e életre, vagy valóban végigjárták Helenával a megpróbáltatásokat, amelyek végén csak haláluk révén tudtak megmenekülni, nos, ennek megfejtése ránk, nézőkre maradt…
