Tinédzseropera – Dühöngő élet
Elena Kats-Chernint. Dühöngő életYou are guilty! (Bűnös vagy!) – énekli a felnőttek (pap, tanár, üzletember, szülő…) feketébe öltözött, nyársat nyelt, kispolgári kórusa, és rámutat Helenára, a tinilányra, akit kitaszítanak maguk közül. (Hogy mi is a bűne, azt sajnos feliratok híján és a műsorfüzeti zanzák alapján nem tudtuk kideríteni, és az énekelt angol sem érthető jobban, mint bármely más nyelvű opera.) De talán nem is fontos ez. Világosan átélhető felütés, egy tinédzser azonnal rá tud hangolódni erre a szituációra.
Ugyanis nekik, a tinédzsereknek, huszonéveseknek készült az antwerpeni Vlaamse Opera előadása. Mint azt az intendánsától megtudtuk, olyan fiatalok számára, akik talán még életükben nem jártak operában, akik nem ismerik a színpadi zeneirodalom klasszikusait sem – többek között éppen azért, mert azoknak sem a témája, sem a zenéje nem kötődik az ő életükhöz, ahogy mondani szokás: nem arra reflektál. Az antwerpeniek éppen ezért olyan operát szerettek volna létrehozni, ami új és éppen ezt a korosztályt célozza meg. Erre kérték fel a német irodalmi, filmes és színházi berkekben jól ismert, díjakkal elhalmozott, neves színházakban rendező cseh származású, Svájcban élő Igor Bauersimát, akié a sztori, a librettó és a látvány, valamint a szovjet gyökerekkel rendelkező – Taskentben, Üzbegisztánban született –, Ausztráliában élő zeneszerzőt, Elena Kats-Chernint. A The rage of life (Dühöngő élet) témáját, zenéjét, látványvilágát tekintve is kifejezetten a tizenévesekre hangolt darab. Ez már önmagában is érdeklődésre tarthat számot nálunk, hiszen a mi színházi gyakorlatunkban éppen ez a korosztály nem kap szinte semmit. Pontosabban – szerencsés esetben – bábos és mesejátékos színházi szocializáció után, egyből felnőtteknek szóló darabokat.
Leif (Tobias Hächler) és az Anya (Birgit Langernhuysen)Leif (Tobias Hächler) szerelmes Helenába (Lisbeth Devos), akit bűnösnek kiállt ki a társadalom, és ezért elrejtőzik. Leif szülei, akik nyilván nem pártolták ezt a kapcsolatot, közlik a fiukkal, hogy Helena meghalt. A fiú ezt nem hiszi el, ezért a lány keresésére indul. Hogy mi az, ami a történések során ebből (vagy az egész?) a kétségbeesett Leif fejében játszódik le, és mi történik meg valóságban, talán nem is annyira érdekes. Az események stációi a fontosak: vita a szülőkkel, testvérekkel, Helena meséje a korrupt politikusokról, a pszichiátriai osztály, ahol benyugtatózzák a srácot, és a menekülés, a hajléktalanok erőszakoskodása…
A darab elején esetlen szerelmes slágert fabrikál Leif, akivel a fiatal közönség könnyen azonosulhat. Az okoskodó, a felelős életre figyelmeztető, prédikáló szülők ismerős helyzetet vázolnak: a felnőttek olyat kérnek a gyereküktől, amit az nem érthet meg. Két külön világ. A fiú menekülőre fogja. De hová meneküljön? Segít az út az élet értelmének, a szerelemnek a megtalálásában? Vagy bele kell poshadni a felnőttek világába? A kitörés története, az önvédelemből elkövetett gyilkosság nem lázadásra biztat, csupán kiélezett helyzetek sorát mutatja, benne a szabadsághoz vezető út nehézségeinek a végletekig feszített megjelenítését látjuk. Csak a beleszürkülés van ingyen (persze látszólag csupán, mert az ára éppen a szabadság, a személyiség elvesztése), a szabadság megtalálása viszont veszélyes utakra viszi az embert. Leif és Helena menekülésük végén egy iparcsarnok csatornájába ugrik, a zuhanás végén pedig egy idilli világban találják magukat, ahol Leif pecázik, és évődve csókolózik Helenával. Megérkeztek volna?
Vetített dizájnElena Kats-Chernin zenéje számos stílust szólaltat meg, a dallamos, slágeres, dzsesszes hangzástól az atonálisra emlékeztető énekelt beszédig. A zene jól követi és világosan rajzolja meg a jellemeket (az énekesek mind jó színészek is). A változatos muzsika kiválóan szolgálja a finoman az action-re fókuszáló művet. Az énekelt beszéd az egyszerű színházi játékkal párosulva természetessé, magától értetődővé tette a színpadi létezést – világot teremtett. Az opera világpremierje 2010. április 24-én volt Antwerpenben. Külön öröm, hogy alig két hónappal később Miskolcon is láthattuk a művet, ráadásul új zenekari kísérettel: Daniel Inbal, a Vlaamse karmestere tanította be a különleges ütőhangszerekkel és elektromos gitárral remekül megszólaló Camerata Miskolc kamarazenekart.
Az előadást lenyűgözően szolgálta a díszlet (a rendező munkája): a fal síkjából kihúzható, betolható kocka elforgatva hol könyvespolc, hol a pszichiátriai intézet kórterme emeletes ágyakkal, hol egy iparcsarnok kiemelkedő része lépcsővel. A kockára és a háttérre vetített terek (Leif szüleinek design lakása, a rideg kórházi folyosók, a lepukkant iparcsarnokok, a magas házak tetői városi látképpel) pedig időnként a szereplők szemszögét követve mozogtak, elfordultak. A videómunka (Georg Lendorff) úgy volt lenyűgözően szembeszökő, hogy a rendezés többi részletével egyenrangú dinamizmussal járult hozzá a színpadi világ kialakításához. A fiú és az anyja közötti vita közben a ’legcoolabb’ betűformákból volt a falra vetítve a szöveg, mintha egy zenecsatorna igényes clipjét láttuk volna. Amikor a két fiatal a csatornába ugrik, a vetítés hátborzogatón érzékelteti a zuhanást, és már a testek becsapódására számítunk, amikor elképesztő robajjal szó szerint elénk, nézők elé dől a három méter magas és legalább tíz méter széles díszletfal. A színpad háromdimenziós mesekönyv idilli tájává alakul, amiben végre zavartalanul egymásra találhat a két fiatal.
Hogy mindaz, amit láttunk, csak a fiú fantáziájában kelt-e életre, vagy valóban végigjárták Helenával a megpróbáltatásokat, amelyek végén csak haláluk révén tudtak megmenekülni, nos, ennek megfejtése ránk, nézőkre maradt…
