Daphne, hat évtized után újra
Kocsis ZoltánA Nemzeti Filharmonikusok Daphne-előadása a jubileumi fesztivál egyik sikerdarabja volt – erre enged következtetni az a tapsvihar, amellyel a közönség fogadta az előadást. Köszönhető ez a kiválóan felkészített zenekarnak, és azoknak a remek szólistáknak – Rost Andrea (Daphne), Janez Lotrič (Apollo), Horváth István (Leukipposz), Iulia Merca (Gaia), Palerdi András (Peneiosz) –, akik feledhetetlenné tették az élményt. Az énekesek teljesítményét a karmester, Kocsis Zoltán így értékelte: „Milyen boldog lett volna Strauss, ha hallja, mennyire nem szokványos és sztereotip módon közelítjük meg a muzsikáját, hanem igazi, komoly szeretettel. Másként nem is lehet ehhez a műgonddal megformált darabhoz hozzáállni.” Kocsis Zoltánnal a bemutatót követően beszélgettünk.
– Mi lehet az oka annak, hogy Straussnak – többek között – ezt a művét sem játszották több mint hat évtizeden át Magyarországon?
– Richard Strauss is azon szerzők közé tartozik, akit a fő műveinek bemutatásával elintézhetőnek tartanak. Figyelmen kívül hagyják azt az axiómát, hogy a legnagyobb mestereknek a szösszenetei is többet érnek, mint a másodrendű alkotók legjobbnak tartott darabjai.
– A Daphne, bár operaként jegyzett darab, mégsem egészen operai műnek tűnik.
– A Daphne tulajdonképpen egy szomorújátékba hajló pásztorjáték. Akár jelképesnek is vehetjük, hogy a zenetörténet első operája, az olasz Jacopo Peri műve szintén a Daphne témájára készült. Ez a darab sajnos elveszett, de pontosan tudjuk, hogy a Firenzei Camerata 1597-ben bemutatta. Az a darab is misztériumjátékból alakult ki, mint végső soron az a műfaj, amit ma operának nevezünk.
Rost Andrea (Daphne) és Horváth István (Leukipposz)– Vezénylés közben úgy láttam, roppant élvezte Strauss muzsikáját, ami hatással volt az énekesekre, a zenekarra és a kórusra is…
– Bele sem fogok olyan zenébe, amit nem élvezettel csinálok! Most, hogy egy szinten álltunk a színpadon, a szokásosnál is közvetlenebb kontaktust sikerült kialakítani velük, az általánosan megszokottnál így jobban együtt volt az énekes és hangszeres matéria. Ha mindig ilyen színvonalú operaelőadások hangzanának el Magyarországon, akkor szerintem az égvilágon semmi baj nem lenne ezzel a műfajjal nálunk. Ezzel szemben nagyon sok elnagyolt, részleteiben nem igazán kidolgozott produkcióval lehet találkozni.
– Mi lesz a sorsa a Daphnénak, hiszen rettentő sok munka van abban, míg egy előadás összecsiszolódik…
– Sok munka volt az operafesztiválon tavaly bemutatott Schönberg Mózesében, vagy a 2008-as Debussy-bemutatóban, a Pelléasban is. Azokat eddig kétszer játszottuk, ami szerintem nem baj. Nem hiszem, hogy okvetlenül csakis sorozatban lenne érdemes műveket játszani. Az viszont biztos, hogy a jövőben szeretném elővenni Straussnak azokat az operáit, amelyeket Magyarországon ritkán, vagy még egyáltalán nem játszottak. Ezekből elég sok van: a Tűzínség, a Capriccio, az Intermezzo, A hallgatag asszony, Az árnyék nélküli asszony, A béke napja. Ez utóbbi a harminc éves háború idején játszódó történet alapján íródott, és Strauss kívánsága szerint éppen a Daphnéval együtt kellene egy estén előadni.
– Mi az oka annak, hogy ennyire vonzódik Richard Strausshoz?
– Munkásságát és személyét megpróbálják elintézni a „késő romatikus” és az „anakronisztikus” jelzőkkel, de én ennél sokkal fontosabb szerzőnek tartom. Nem szabad elfelejteni, hogy a 19. század utolsó évtizedében Strauss volt a legnaprakészebb, legavantgárdabb komponista. Ő vette rá Schönberget, hogy foglalkozzon Maeterlinck Pelléasával, és ő taposta ki számára az első berlini állást. Straussot hajlamosak vagyunk annak alapján megítélni, ami a náci Németországban történt – de ideje lenne ezen túllépni! (Richard Strauss többek között a Német Birodalmi Zenei Kamara, a Reichsmusikkammer elnöke volt – a szerk.)
– Ön szerint miért nyúlt a 20. század harmincas éveiben egy zeneszerző antik történethez?
– A németek mindig is vonzódtak a görög kultúrához, és Strauss korának egyik legműveltebb zeneszerzője volt, aki mélyen ismerte az antik történeteket. De felesleges kapcsolatba hozni ezt az operát az akkori Németországban végbement eseményekkel. Szerintem ugyanis Strauss apolitikus volt. Ha meghallgatjuk a Metamorfózisok című művét, az mindennél többet elárul azokról az érzésekről, amelyek foglalkoztatták. Ő egyszerűen csak alkotott, akkor is, amikor anakronisztikusnak vagy túlhaladottnak kiáltották ki. Jól is tette, mert így meg tudta őrizni művészi integritását.
