Az István, a király színpadképeAz István, a király a király. Talán olcsó szójáték ez, de a rockopera bemutatójának 35. évfordulóján ismét bebizonyosodott: igaz.
A miskolci operafesztivál közönsége nem először találkozott rockoperával a főprogramban, a Nagyszínházban. Ott volt például Alekszej Ribnyikov: Juno és Avos című darabja, vagy épp tavaly Gyöngyösi Levente: A Mester és Margarita című művének ősbemutatója (ez ugyan mozog a műfaji meghatározások között, de egyértelműen „rockoperás”). Olyanra azonban még a kortárs opera új útját kereső Bartók Pluszon sem volt példa, hogy egy már klasszikusnak számító, minden feldolgozásában mozgalmas és látványos képi világú rockoperát koncertszerű előadásban állítsanak színpadra.
A szerzőpáros: Szörényi Levente és Bródy JánosAz előadás előtt Szörényi Levente azt mondta: „Kedvem van ehhez az előadáshoz, kíváncsi vagyok, mi derül ki belőle!” Hasonlóképpen vélekedhetett a közönség is, hiszen masszív teltház várta az előadókat, és a díszelőadás alkalmából Miskolcra érkezett szerzőket, Szörényi Leventét és Bródy Jánost. A nagy apparátussal felvonuló zenekar – a rockszekcióval kiegészített Óbudai Danubia Zenekar –, a nagy létszámú kórus – a Honvéd Férfikar és a Budapesti Stúdió Kórus nőikara – már látványában is impozáns volt. A szólisták mikrofonja mögött pedig igen erős ígéretként többek között Feke Pál, Vadkerti Imre, Szomor György, Szemenyei János, Éder Enikő, Tóth Gabi, Simon Boglárka és László Boldizsár állt.
Még alig voltunk túl a Beethoven István király nyitányában felsíró gitárszólón, amikor egyértelművé vált: az este nyertese Kesselyák Gergely karmester, ő volt ugyanis az egyetlen, aki igazán kimozoghatta mindazt, amit a zene ritmusa, dinamikája kiváltott belőle. Az egyik nagy kérdés pedig épp az volt: hogyan működik a darab akár a művészek, akár a közönség számára anélkül, hogy Koppány vagy Laborc felszántaná a színpadot? Működött. És, mivel igazán jelentős képi elemek nem vonták el a figyelmet, a kívülről fújt szöveg és zene eddig fel nem fedezett finomságai gazdagították az élményt.
Kesselyák Gergely (karmester), a háttérben Feke Pál (István), az előtérben Vadkerti Imre (Koppány)A hangversenyszerű előadást korábban ahhoz hasonlították, mint amikor feltesszük otthon a lemezt: csak a zene van, a szöveg és mi. Ez részben igaz is. De ez az előadás mégis sokkal több volt. Természetesen a zenészek és énekesek jelenléte, az élő produkció megismételhetetlen varázsa miatt. És a közönség miatt is. Elsősorban nem azért, mert hamar felhangzott az első ütemes taps, és ez alól a lelkesedés alól az sem nagyon tudja kivonni magát, aki akarná. Sokkal inkább azokért a csendekért, amelyekben valódi drámává erősödött a színpadi megrázó pillanat.
A zeneszerző bemutató előtti kérdésére, hogy mi lehet ebből, az előadás után a szövegíró adta meg a választ. Ami szerint kimondhatjuk: ez a kísérlet is sikerült.
Mellékszál. Szörényi Levente korábban, az operafesztiváli megjelenés kapcsán azt találta mondani, „mosolyogva várom, hogy Feke Pali csokornyakkendőben énekeljen”. Aztán arra felvetésre, hogy itt a közönség is elegáns, ő vajon felköti-e a csokornyakkendőt, azt válaszolta: ezen még nem gondolkodott, de mivel ez egy elegáns, páholyos nézőtér, még az is lehet, hogy megfontolja. És lám, mielőtt a nézőtérre lépett, felkötötte a csokornyakkendőt – valószínűleg erre is rocktörténeti pillanatként tekinthetünk!
videónapló
