Interjú Mátyássy Szabolcs zeneszerzővel
„Nálam a hangszerek is szereplők...”
-
Mátyássy Szabolcs A Scaevola cím Mucius Scaevolára utal?
- Igen, a mű egy római regén, Mucius Scaevola történetén alapul.
- Pedig a színlapon nem látok Scaevola nevű szereplőt...
- Mert átneveztük a szereplőket. Az eredeti történetből talán az a legismertebb jelenet a nagyközönség számára, amikor Scaevola – aki nem árulja el hazáját, barátait – tűzbe teszi a kezét. Az operámban ez a Plamen nevű szereplő áriájában zajlik le. A történetet ugyanis más környezetbe helyeztük, egy fiktív helyszínre, valahová a balkánra, a szereplőknek is szláv nevük van. Egy háborús helyzet sajnos mindig aktuális. Az ellenség által körbezárt városban vagyunk, amelynek éheznek a lakosai. Plamen, a papnövendék kiszökik, és bár hősies tettével megmenti a várost, az ellenség pedig elvonul, keserédes a győzelem: a testvérgyilkossággal és szerelmi szállal is tarkított történet végül drámába torkollik.
A művet a tavalyi operapályázatra írtam, aminek a döntőjét végül idén decemberben rendezik meg. Körülbelül 75 perces, és 4-5 hónap alatt írtam meg.
- Igen rövid idő alatt.
- Így van, ez egy nagyon intenzív időszak volt, éjjel-nappal írtam. Engem nagyon inspirált, hogy a pályázati kiírás szerint úgynevezett „népoperákat” várnak. Fontosnak tartom, hogy a nézőkhöz eljuttassuk a gondolatot, hogy a kortárs zene nem feltétlenül nehezen értelmezhető, nehezen kódolható szeriális vagy dodekafón zenét jelenthet, hanem esetleg könnyebben befogadható muzsikát is. Amiből természetesen nem következik, hogy a szerző valamilyen lekönnyített stílusgyakorlatot ír. Az operám szólistás részeit alapvetően tonális zene jellemzi, és zárt számok, áriák, duettek, tercetteket hangzanak el benne. Azt a hagyományt is megőriztem, hogy a történetmesélés recitativo-jellegű zenékben valósul meg, az áriáknál pedig inkább az érzelmeken van a hangsúly. Remélem, hogy olyan visszaidézhető dallamok születtek, amiket az emberek akár dúdolhatnak is magukban.
- Ki a Scaevola szövegírója?
- Kiváló barátom, akivel már más darabokban is dolgoztam: Janik László.
- Milyen összetételben játszik a zenekar?
- Átlagos méretű, hagyományos operai zenekarra írtam a darabot. Mindenki „hangszerszerűen” játszik, ahol kortárs jellegű effekteket használok, az is csak színezést jelent.
- A négy, döntős zeneszerző egymás műveit is meghallgathatta?
- Nem, a többi művet ott hallom majd először, és tudomásom szerint a többiek is így vannak ezzel.
- Önt színészként ismerhettük meg, azonban pályát váltott. Hogyan lett zeneszerző?
- 14 éves koromig zongoráztam. Amikor azonban felvettek a Bartók Béla Konzervatórium zongora szakára, azzal a lendülettel abba is hagytam a zenei pályafutásom. Akkoriban ugyanis gyerekszínészként már filmekben játszottam, miközben napi 7-8 órát gyakoroltam zongorán. Bár elhivatott voltam, nehezen tudtam megemészteni, hogy míg a többiek fociznak, én gyakorolok. Átmentem egy „sima” gimnáziumba, utána elvégeztem a Nemzeti Színiakadémiát. Ezt követően Szegedre, majd Veszprémbe kerültem színésznek. A színészi pályát azonban – különböző okok miatt – végül elhagytam. Éveket töltöttem külföldön, és egyre inkább úgy éreztem: sok mindent csinálok, de nem teljes az életem. Épp Kínában éltem, amikor 36 évesen úgy döntöttem, hogy beadom a jelentkezésem a budapesti Zeneakadémiára, a Fekete Gyula és Tallér Zsófia nevével fémjelzett, akkor induló alkalmazott zeneszerzés szakra, ahová fel is vettek. Ez a szak a hagyományos képzés mellett színházi és filmes zeneszerző képzést is nyújt.
- Rögtön felvették, pedig akkor már évtizedek óta nem foglalkozott hivatásszerűen zenével.
- A zongorázás motorikus részét nem lehet elfelejteni. Ezt a tudásomat persze a felvételi előtt az egyetemi szintű követelményeknek megfelelően tovább kellett fejlesztenem, a szolfézs-ismereteimet pedig fel kellett frissítenem. Szerencsére azon kevesek közé tartoztam, aki gyerekkorában is szerette a szolfézsórákat. Mindez persze nagyon komoly felkészülést igényelt.
- Az egyetemen írta meg első operáját, majd számos egyéb művet is írt.
- Igen, a BA képzés diplomakoncertjén egy ensemble együttesre írt operával vizsgáztam: Oscar Wilde A csalogány és a rózsa című meséjét zenésítettem meg. A Master képzésen a Popol Vuh című, nagyzenekarra, énekes szólistákra és kórusra írt oratóriummal diplomáztam. Ez a mű a dél-amerikai indiánok teremtésmítoszán alapszik. Természetesen kamaradarabokat is írtam, és megnyertem a Zeneakadémia zeneszerző versenyét is egy háromtételes, zongorára, kürtre és csellóra írt darabommal.
- Az operák megírása zeneileg nagyobb kihívást jelentett, mint a hangszeres művek komponálása?
- Azt hiszem, nekem nem. Talán azért nem, mert én valamilyen szinten minden darabomban a dramaturgia-zenedramaturgia kohéziójára törekszem. Nálam a hangszerek is szereplők, mindegyiknek van története. A színházi múltam bizonyára hatással van a zeneszerzői tevékenységemre. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem: előadóművészként annak idején sok mindenről egész másképp gondolkodtam. Alkotóművészként rendkívül naprakésznek kell lennem, és folyamatosan fejlesztenem kell magamat. Ami számomra nagyon inspiráló, de sok energiát is igényel: gyakorlatilag hat éve nem alszom...
- Mindeközben óraadó tanárként zenei jellegű tantárgyakat tanít a Színművészeti Egyetemen. Ugyanitt pedig a doktori fokozat megszerzésére készül.
- Így van, a témám Nádasdy Kálmán operalibrettó fordításainak az elemzése. A doktori képzésen ösztöndíjasként az is elvárás, hogy létrehozzunk valamilyen produktumot, részemről ez a Manon Lescaut újraértelmezett, szerelmi háromszögön alapuló operája lesz, természetesen Nádasdy Kálmán „szemüvegén keresztül”.
