Hatodik nap
A hatodik napon a Muzsikás együttes és Jandó Jenő közös Bartók koncertje, valamint a Nabucco bemutatója szerepelt a programban. A Nabuccót rendkívül nehéz színpadra állítani, és ismerve Dmitri Bertman gondolatvilágát felemás érzésekkel ültem be az előadásra. Egyrészről valami újat, frisset, meghökkentőt vártam, másrészről előttem volt a tavalyi Wallenberg-rendezés, ahol a holocaust-történet végén egy „hollywood-i giccs” keretében behozta a színpadra Mickey egéret, Donald kacsát, akik körül óriási méretű matrjoska babák táncoltak, és csak remélni mertem, hogy nem pakolja tele Mickey egérrel a Nabuccót. Legnagyobb meglepetésemre Bertman ezúttal tartózkodott a tőle megszokott polgárpukkasztástól és inkább hagyományos rendezést láthattunk. Talán ez volt baj. Most nem engedte merészen szabadjára a fantáziáját és teljesen átlagos, olykor bizony unalmas előadás született. Egy Bertman- rendezés merész, különc, zavarba ejtő megoldások nélkül olyan, akár egy leopárd foltok nélkül.
A díszletet vasból készült, lépcsős emelvény jelentette, mely a darab során többféle funkciót tudott ellátni, ugyanakkor elég sok helyet foglalt el. Amikor a kórus és minden szólista jelen volt, alig fértek el a színpadon. A szereplők közül kimagaslóan jó alakítást nyújtott Zakariásként Mikhail Guzhov, igazi felüdülést jelentett számomra valahányszor megjelent a színen és énekelt. Fenena szerepében Larisa Kostiukot láttuk, hangjának szépsége és előadásmódjának természetessége megkapó volt. Ezzel éles ellentétben áll Abigél, Svetlana Sozdateleva alakítása. Rendkívül nehéz, nagy hangterjedelmet és tökéletesre csiszolt énektechnikát igénylő szerepét tisztességesen végigénekelte, de a magas hangjait olykor kifejezetten kellemetlen volt hallgatni. Rendkívül erőteljes a színpadi jelenléte, és amikor nagy magasságokat énekel pont olyan, mint amikor színészként, rendezői utasításra korbáccsal csapkod. A címszereplő, Sergej Toptygyin igazi királyi alkat, és szép színű bariton hanggal rendelkezik. Énekesi szempontból nem hozott kimagasló alakítást, ugyanakkor a drámai erő átütő volt nála. Dmitry Ponomarev Izmaelként nem tett rám mély benyomást, sőt inkább mulatságos volt. Hatalmas vibrátói paródiaszerűen hatnak. Nagy reményekkel ültem be az előadásra, viszont számomra csalódást okozott, annak ellenére, hogy a moszkvai Helikon Opera zenekara Jevgenyij Blazsnyik vezényletével mindent megtett a siker érdekében. Talán a híres „Va pensiero” –val lehet a legjobban jellemezni a produkciót. Korrektül, szépen énekelte a kórus, de hiányzott belőle az az átütő erő, ami miatt gyakran politikai célokra is felhasználják ezt a részletet, ezt az operát.
